Egyre többen ismerik fel, hogy csak azért, mert egy gyermek sokat izeg-mozog, vagy elveszíti a írószereit és a játékait – ezek az “ADHD” diagnózis kritériumai –, még nem kell azt feltételezni, hogy mentálisan beteg. Sőt, ma már sokan azt állítják, hogy az “ADHD” diagnózissal rendelkező gyermekek valójában ólommérgezéstől, allergiától, rossz táplálkozástól vagy olvasási képességek hiányától szenvednek, és nem egy mentális “betegségtől”. A probléma az, hogy továbbra is a pszichiátriai címkék vannak használatban, mint például az “ADHD”, ami a gyermeket “mentálisan betegnek” bélyegzi. Ha egy gyermek valójában ólommérgezésben szenved, akkor miért nem nevezik ólommérgezésnek? Ha nem tanították meg olvasni, akkor miért nem mondjuk azt, hogy nem tanították meg olvasni?
Ugyanez igaz az összes pszichiátriai diagnózisra: minden egyes pszichiátriai címke megbélyegzi az érintett személyt, és mindaddig, amíg továbbra is pszichiátriai címkéket használunk (a DSM-ben szereplő) emberi viselkedések leírására – a pszichiátria továbbra is profitálni fog, miközben a lakosság szenved.
A pszichiátriai diagnózisok egyszerűen emberi viselkedések leírásai, amelyeket a pszichiáterek listákba gyűjtöttek össze, nevet adtak nekik, a végére hozzátették , hogy “rendellenesség”. Ezután többségi szavazás útján tették őket hivatalossá: bekerültek a pszichiátria a számlázási bibliájába, a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvébe (DSM). Ez egy hatalmas üzlet, viszont még csak meg sem közelíti a valódi diagnózisokat. Egyetlen orvosi vagy tudományos kontextusban sem.
Viszont a profitszerzés világában nagyon is jól működnek: a viselkedésminták és az új “rendellenességek” listáinak kifejlesztése a több milliárd dolláros pszichiátria- és gyógyszeripar alapja. Innen származik a bevételük. Ha nincs pszichiátriai címke, nincs felírt gyógyszer, és nem fizet az egészségbiztosító. A pszichiátriai címkék mögött vállalati érdekek állnak – nem az orvostudomány vagy egyáltalán bármilyen tudomány.
