Egy idős hölgyet rendőri segítséggel mentett ki a családja a gondozóotthonból, ahol ellátásban és higiéniában nem, szedálásban viszont bőséggel volt része az ott töltött három hónap alatt. Az igazgatónő szerint az erős tudatmódosító szerekre azért volt szükség, mert a néni túl sokat beszélt.
Erőforrások hiányára hivatkozva sok panaszt hallani manapság az egészségügyi ellátásról, különösképpen a pszichiátriai betegellátást illetően. Azt hihetné az ember, hogy egy magánkézben lévő idősgondozóház, ahol 160 ezer forint havi költség ellenében laknak az ellátottak, biztosan nincs ebben a kényszeredett helyzetben.
Az idős hölgy idén februárban költözött be a gondozóházba abban a reményben, hogy itt vigyáznak majd rá és gondoskodnak róla, míg fel nem épül a stroke-ból. Sajnos azonban a dolgok nem egészen a terv szerint alakultak. Röviddel bekerülését követően az otthon dolgozói úgy találták, hogy a néni túl sokat beszél, így arra a döntésre jutottak, hogy jobb lesz, ha ezentúl erős pszichiátriai szerekkel tartják őt „könnyen kezelhető” állapotban. Családtagjai, akik napi szinten látogatták a hölgyet, természetesen nem voltak elragadtatva ettől a döntéstől, mivel egy idő után már szó szerint kommunikálni sem tudtak vele. Ezzel azonban közel sem értek véget a kellemetlen meglepetések.
A magánintézményi ellátás „előnyei”
A 160 ezer forintos havidíj ellenében az idős hölgynek napi ötszöri étkezést, szakszerű ellátást és napi rendszerességű mentálhigiénés foglalkozást kellett volna kapnia. Az öt étkezésből végül csak három lett, melynek minősége abból is kiviláglik, hogy a hölgy három hónap alatt több kilót lefogyott.
Egy korábban ott dolgozó nővér elmondása szerint az ebédet egy étteremből rendelték, épp annyi adagot, ahányan a gondozottak voltak. Itt jön azonban a trükk: az egyszemélyes adagokat összeöntötték, majd újra szétosztották, ám ezúttal már az igazgatónőnek és a dolgozóknak is jutott egy-egy tállal. Roppant gazdaságos megoldásnak vélhették ezt, hiszen így a gondozottak látták vendégül ebédre az összes dolgozót nap mint nap. A reggelit és a vacsorát pedig a gondozók készítették el, olyan “fejedelmi” fogásokat, mint a virsli vagy a bundáskenyér.
Ami a szakszerű ellátást illeti, a három hónap leforgása alatt egyetlen orvos sem jutott az idős hölgy közelébe, de ez talán el is törpülne amellett, ahogyan a higiéniát biztosították számára az otthonban. Ha ugyanis lánya nem járt volna be hozzá rendszeresen, és nem fürdette volna meg őt, a tisztálkodás lehetőségéről gyakorlatilag le is mondhatott volna. Sajnos a korlátozások bevezetésével a lánya már nem juthatott be hozzá, így amikor végül sikerült hazavinnie édesanyját az otthonból, hólyagos kiütéseket talált a testén, melyek egyértelműen a higiénia hiányára utaltak.
Különösen említésre méltó, ahogyan az otthonban a mentálhigiénés foglalkozásokat megoldották. Az idős ellátottakat – hogy ne csak szobájuk falait kelljen nézniük naphosszat – napközben kitelepítették egy közös helyiségbe, ahol lehetőségük volt TV-t nézni. Ha a foglalkozások címén napi 12 óra televíziózás lett volna feltüntetve a megállapodásban, a hölgy családja kicsi eséllyel választotta volna ezt az otthont. Mindemellett talán elvárható lett volna, hogy néhanapján kivigyék a lakókat egy rövid időre a levegőre, mégis be kellett érniük a TV-ben látott képsorokkal.
A járvány miatti korlátozások előtt rendszeresen kezelte az idős hölgyet egy gyógytornász – ezért persze minden alkalommal elkértek 4000 forintot –, amikor azonban bevezették a karantént, egyúttal ennek is vége szakadt. Mivel a nő egy korábbi stroke miatt kerekesszékhez volt kötve, rendszeresen mozgatni kellett volna a lábát, gyógytornász hiányában azonban ez is a fürdetés és a foglalkozások sorsára jutott.
A zárójelenet, amely önmagában is megér egy misét
Az idős hölgy saját kerekesszékében érkezett az otthonba, amikor pedig családja végül kiszabadította onnan, egy másik ütött-kopott tolókocsiban engedték útjára. Öltözék gyanánt ráadták valaki más pulóverét, lábbelinek pedig egy 46-os férfimamuszt. Távozásakor be kellett érniük ennyivel, mert a hölgy ruháinak egy részét – amelyek úgy tűnik, teljesen elvesztek – hirtelen nem tudták előkeríteni, csakúgy, mint a személyi igazolványát és a kórházi zárójelentést sem.
Később a hölgy saját tolószékét sikeresen megtalálták és visszaszolgáltatták a személyi igazolvánnyal együtt, a hiányzó ruhák és a zárójelentés holléte viszont örök rejtély maradt.
Ilyen sorsot senki sem szánna a szüleinek
Talán egy állami fenntartású gondozóotthonnal szemben elnézőbb volna az ember, hiszen az ottani erőforrások köztudottan korlátozottak, egy magánotthonban azonban, ahol a napi törlesztési díj egy horvátországi motel árával vetekszik, ennél alighanem nagyságrendekkel többet várnánk el.
Külön érdekesség, hogy a szóban forgó gondozóotthont korábban egy másik alapítvány működtette. A megyei Kormányhivatal Gyámügyi Főosztálya pénzbírságot szabott ki az alapítványra – negyedmillió forintot – és eljárást indított a szolgáltatás beszüntetésére, így az az alapítvány már hivatalosan nem működik. A gondozóházat jelenleg üzemeltető KFT-nek az ügyvezetője egy különös véletlen folytán az előző alapítványnak is kuratóriumi tagja volt.
Vajon ki szeretné olyan otthonban elhelyezni a szüleit, ahol rutinszerűen pszichiátriai szerekkel csendesítik le őket? Nagyon is észszerű lépés volna minden olyan bentlakásos intézményt alaposan kivizsgálni, ahol ekképp járnak el a gondozottakkal. Az idősekkel rendkívül könnyű visszaélni – miután becsülettel végigdolgozták az életüket, a nemtörődömségnél és a tudattompító szereknél jóval többet érdemelnek.