A pszichiátriai kényszerbeszállítás (vagyis amikor valakit akarata és hozzájárulása ellenére szállítanak a pszichiátriára és vonnak kezelés alá) tipikusan az az intézmény, amelyre egy kicsit mindenki gyanakodva tekint – ugyanakkor az emberek többsége pálcát sem törne felette, gondolván, eljöhet még az alkalom, amikor jobb, ha a szomszéd vagy rokon a pszichiátriára kerül, akár akarja, akár nem. Akárhogyan is, a kényszerbeszállítási esetek közelebbi vizsgálata egy dolgot mindenképp felfed: komolyan vissza lehet élni vele – és ahogy a gyakorlati tapasztalat mutatja, vissza is élnek vele.
Ne felejtsük el, hogy a pszichiátriára történő kényszerbeszállítás attól fosztja meg az illetőt, ami az egyik legfontosabb alapjoga: a személyes szabadságától. Ez a jog annyira alapvető, hogy a szabadságtól való megfosztás lehetősége még bűnügyek esetében is alaposan és körültekintően szabályozott – ami azt illeti, sokkal alaposabban, mint a pszichiátriai kényszerbeszállítások esetében. Valójában kijelenthetjük: a bűncselekménnyel vádolt vagy annak elkövetésében bűnösnek talált ember bezárásán kívül csak egyetlen intézmény létezik társadalmunkban, ahol valakit – bűncselekmény elkövetése nélkül is – hamar meg lehet fosztani a szabadságától: a pszichiátrián.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a pszichiátriai kényszerbeszállítás ritka gyakorlat, aminek nagyon kevesen esnek áldozatul, tekintsünk meg egy adatot, amelyből következtetni lehet ezek számára. Pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésének elrendelésére és felülvizsgálatára Magyarországon a 2009-es évben 46 065 esetben került sor. (Forrás: Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatala) A kezelést akkor kell elrendelni, amikor az az illető akarata ellenére, vagyis kényszerrel történik, és bár a fenti szám magában foglalja a felülvizsgálatok számát is, a kényszerbeszállítások és -kezelések száma még így is tízezres nagyságrendre becsülhető a 2009-es évre.
A pszichiátriai kényszerbeszállítások mai magyar gyakorlata jó néhány módon okozhat visszaéléseket, emberjogi sérelmeket, amelyek közül itt kettőt emelünk ki.
A sürgősségi és kötelező pszichiátriai kezelések számának aránytalansága
Egyszerűen megfogalmazva kétféle módon kerülhet valaki akarata ellenére a pszichiátriára:
- Egy orvos beutalót ír, a beutaló alapján pedig az illetőt azonnali hatállyal beviszik a kórházba, akár akarja, akár nem. A törvény szerint ez csak abban az esetben történhet meg, ha az illető közvetlenül és súlyosan ön- vagy közveszélyes magatartást tanúsít. Például: éppen öngyilkosságra készül, vagy arra, hogy leszúrja a szomszédját, vagy hogy szétverje a lakást. Kizárólag egy ilyen súlyos esetben enged a törvény lehetőséget arra, hogy valakit előzetes jogi eljárás nélkül fosszanak meg a szabadságától.
Ezt hívja a törvény (szépítő kifejezéssel) sürgősségi gyógykezelésnek. - Egy orvos jelzi a bíróság felé, hogy úgy gondolja: a szóban forgó egyénnek pszichiátriai kezelésre van szüksége, és kéri a bíróságot, hogy egy jogi eljárás keretében állapítsa meg, kezelés alá kell-e vonni az illetőt, akár akarata ellenére is. Ez abban az esetben történhet (és csak akkor rendelhetik el a kényszerkezelést), ha az illető veszélyeztető magatartást tanúsít – de nem közvetlenül és súlyosan.
A törvény ezt kötelező gyógykezelésnek nevezi. Pozitív oldala, hogy a szabadságtól való megfosztást megelőzi egy jogi eljárás, így igazságosabb eljárásnak tekinthető.
Korábbi felméréseink és gyakorlati tapasztalataink arra utalnak, hogy bár a törvény meghatározza, mely esetekben melyik eljárást kell alkalmazni, a valóságban a két eljárás aránya szélsőségesen eltolódik a sürgősségi eljárás felé. Az esetek lehengerlően nagy százalékában sürgősségi eljárással kerül az érintett a pszichiátriára, és elenyészően kevés az olyan ügyek száma, amikor bírósági eljárás előzi meg a kényszerkezelést.
Vajon tényleg az a helyzet, hogy évente tízezernyi ember viselkedése válik olyan súlyosan veszélyeztetővé, hogy nincs más lehetőség, mint azonnali alapon megfosztva őket a szabadságuktól a pszichiátriára szállítani?
Tapasztalataink szerint nem erről van szó. A hozzánk forduló nagyszámú esetből az tűnik ki, hogy a sürgősségi eljárás sok esetben „kényelmesebb”, egyszerűbb, mint bírósági eljárást kezdeményezni és ennek eredménye alapján rendelni el a kényszerkezelést. Nagyon sok olyan esettel is találkoztunk, amikor családi vita, gyermekelhelyezési ügy, vagyoni vagy örökösödési vita miatt kezdeményezték a sürgősségi pszichiátriára szállítást – tehát szó sem volt arról, hogy a beszállított egyén közvetlenül és súlyosan veszélyeztető lett volna, ám így „pszichiátriai kórtörténete” miatt máris hátránnyal indult az ügyben.
Íme egy példa, milyen indokkal kerülhet be valaki egyik pillanatról a másikra egy pszichiátriai osztályra:
A debreceni T.S. és felesége között megromlott a viszony, emiatt a férfi beadta a válókeresetet. Innentől kezdve kapcsolatuk még jobban elmérgesedett; a férfi állítása szerint ápolónő felesége többször fenyegette, hogy börtönbe vagy idegosztályra fogja őt juttatni.
A feleség 2008 augusztusában felkereste a háziorvost, aki az aznapi dátummal kiállított egy beutalót, anélkül, hogy látta vagy megvizsgálta volna a férfit, aki ezt megelőzően 2 évvel volt utoljára háziorvosánál.
Két héttel később T.S. otthon porszívózott, amikor szirénát hallott, és megjelent a mentő, illetve a rendőrség. A kiérkező orvos megvizsgálta, és látta, hogy a háziorvos beutalója korábban készült, ezért kihívott még egy orvost, aki szintén megvizsgálta, és nem talált olyan tüneteket, ami a beszállítást indokolta volna. Azt javasolták, hogy a saját érdekében inkább menjen be a pszichiátriára, hogy tisztázhassa a dolgot. A férfi a rendőrségi jelenlét miatt beült a mentőautóba, amely a pszichiátriára szállította.
T.S. egy hetet volt kénytelen eltölteni a pszichiátrián, mielőtt hazamehetett.
Az eset sajnos korántsem egyedi.
Hogy a pszichiátriai kényszerkezeléseket miért nevezik „gyógykezelésnek”, némileg rejtélyes. Az elmélet talán az lehet, hogy ha valaki betegségben szenved, és arra kezelést kap, akkor megszűnik a betegség. Ez általánosságban nyilván így is van. Ám a ráerőltetett pszichiátriai kényszerkezelés senkit nem gyógyít meg. Kényszerrel nem lehet gyógyítani. Meg lehet szüntetni a kellemetlen tüneteket, el lehet nyomni kémiai szerekkel a zavaró mentális megnyilvánulásokat, de ez nagyon messze áll attól, amit orvoslásnak, gyógyításnak nevezünk. Ezek az eljárások, amelyeket sokszor az erőszakos gyógyszerezés, a kényszer és a páciens akaratának a semmibe vétele jellemez, csak erősítik a pszichiátriáról a köztudatban amúgy is meglévő képet a kényszerről és bezártságról.
Bírói szemle: a jogi garancia délibábja
A bírói szemle célja, hogy egy pszichiátriai kényszerbeszállítást követően megítélje, hogy az jogos volt-e, illetve hogy a pácienst továbbra is az intézetben tartsák-e. A hatályos jogi szabályozás szerint a beszállítást követően a kórháznak 24 órán belül értesítenie kell az illetékes bíróságot, amelynek az értesítést követően 72 órán, azaz három napon belül meg kell tartania a bírói szemlét a pszichiátriai intézetben. Összesen tehát 4 nap telhet el a beszállítás és a bírói szemle között. A bírói szemlén a kezelten kívül részt vesz a helyi bíróság bírája, az intézet egy orvosa, a kijelölt ügygondnok (mint a páciens jogi képviselője), illetve legtöbbször egy független igazságügyi elmeorvos-szakértő.
Meglátásunk szerint a bírói szemle – noha nyilván azzal a szándékkal került a törvénybe, hogy a jogszerűtlen kényszerbeszállításoknak elejét vegye – a gyakorlatban szinte semmilyen jogi garanciát nem jelent a kezeltek számára. Tapasztalataink szerint az alapvető problémák e téren a következők:
Az esetek nagy részében a bírói szemlén az érintett személy erősen begyógyszerezett állapotban vesz részt, amely nyilvánvalóan akadályozza a tárgyaláson való érdemi közreműködését, és más jelen lévő személyekben is azt a hatást keltheti, hogy nem beszámítható.
Az orvosi beutaló – amely alapján a kényszerbeszállítás megtörtént – jogszerűségét, illetve létrejöttének körülményeit a bírói szemle nem vizsgálja, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy számos esetben a beutalót kiállító orvos nem látta személyesen az érintettet, annak vizsgálata nélkül állította ki a beutalót, például valamely családtag kérésére. Így történhet meg, hogy bár a beutaló nem a jogszabályoknak megfelelően született, a beszállítást a bírói szemle jogszerűnek találhatja, mert pusztán a beutaló meglétét ellenőrzi.
A bírói szemle előtt (illetve alatt) a páciens gyakran nem kap valódi felvilágosítást arról, hogy mi ez a „bírói szemle”, milyen jogai és kötelességei vannak az azon részt vevő egyéneknek.
A bírói szemlén az érintett személy a legtöbb esetben nem kap érdemi jogi képviseletet: a jogi védelmére kirendelt ügygondnok sokszor akkor látja őt először, és az ügyről sincs annyi információja, hogy a rábízott ember érdekeit érdemben védeni tudja.
Sok esetben az igazságügyi orvosszakértő nem vizsgálja meg az érintett személyt, hanem annak heteroanamnézise (állapotáról mások által tett kijelentések az elmúlt időszakban) alapján mondja el véleményét a bírói szemlén. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint az a kijelentés, hogy az illető másokra, illetve önmagára veszélyes, számos esetben nincs megindokolva.
Az érintett személy nem kap saját példányt sem a szakértői véleményből, sem a végzésből, így nem ismeri azok teljes tartalmát, amely megakadályozza abban, hogy a döntés ellen fellebbezhessen.
A bíró az esetek döntő többségében nem kérdőjelezi meg az intézet orvosa vagy az elmeorvos-szakértő véleményét, így a bírói szemlék automatikusan, futószalagon rendelik el a további kényszerkezelést.
Íme egy példa:
Egy idősebb hölgy, P.J.-né ház körüli teendőihez a létrát akarta használni, emiatt lánya felhívta a háziorvost azzal, hogy édesanyja veszélyeztető magatartású, mert a létráról akár le is eshet. A háziorvos anélkül, hogy megvizsgálta volna, kiállított egy beutalót, és a hölgyet rendőri kísérettel, mentővel beszállították a pszichiátriára.
Másnap bírói szemlét tartottak, ahol megállapították, hogy a beszállítás indokolt volt és elrendelték a kötelező kezelést, annak ellenére, hogy sem az ügygondnok, sem az igazságügyi szakértő a szemle előtt nem találkozott a hölggyel. Az igazságügyi szakértő véleménye szerint „megállapítható, hogy veszélyeztető, kóros elmeállapot miatt került felvételre. Beutalása és pszichiátriai osztályon történő elhelyezése indokolt.” Ennek azonban ellentmond, hogy a hölgy semmilyen terápiában nem részesült, gyógyszereket nem kapott, és öt nap múlva haza is engedték.
A fentiek miatt ténylegesen úgy látjuk, a bírói szemle nem valósítja meg azt a jogszabályi előírást, amely szerint arra hivatott, hogy eldöntse, egy sürgősségi beszállítás valóban jogszerű volt-e vagy sem. Ennek legfőbb oka, hogy a bíró jogi szakember, aki ítéletében leginkább az intézet pszichiátere, illetve az igazságügyi szakértő véleményére tud hagyatkozni saját ítélete kialakításában. Ez oda vezet, hogy ha valaki sürgősséggel bekerül a pszichiátriára, bírói szemle ide vagy oda, szinte bizonyos lehet benne, hogy bent is fogják tartani, függetlenül attól, mennyire volt jogos a beszállítás.
