Megdöbbentő hírek a pszichiátria területéről

Szorongásoldóktól a családi tragédiáig

anxiety pillsAggasztó: két és félmillió dobozzal tömtünk magunkba szorongásoldókból tavaly, mikor még nyoma sem volt világjárványnak és kijárási tilalmaknak. Az ezzel járó veszélyeket jól példázza a 37 éves férfi és a 75 éves hölgy tragédiája – egyikük sincs már köztünk, és ha átnézzük, a leggyakoribb szorongásoldók milyen horrorisztikus hatásokat okozhatnak, talán nem is csodálkozhatunk.

Ha megkérdeznénk az első szembe jövő embert az utcán, szedett-e már valaha Xanaxot vagy Frontint, a válasz jó eséllyel igen lesz, sőt, talán éppen akkor is lesz pár szem a táskájában. Ezek a tudatmódosító és függőséghez vezető tabletták olyan szinten beépültek a hétköznapjainkba, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni a biztonságosságukat. Elvégre ha orvos írja fel, nem okozhat gondot, nem igaz?

Az amerikai gyógyszerhatóság (FDA) éppen idén szeptemberben adott ki egy széles körű figyelmeztetést, miszerint a gyakran használt szorongásoldó szerek még a javasolt dózisokban alkalmazva is vezethetnek függőséghez vagy visszaéléshez, ami túladagolást vagy halált eredményezhet. Az FDA szerint napok vagy hetek alatt kialakulhat függőség, és a leszokási folyamat néhány esetben hónapokig is tarthat. A szereket felíró orvosok figyelmét arra hívják fel, hogy betegeiknél álljanak készen gyilkos/öngyilkos gondolatok vagy viselkedés, hallucinációk vagy pszichózis kezelésére is.

Néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy fiatalembernek, aki három műszakban dolgozott új munkahelyén, alvási nehézségei támadtak, amivel fel is kereste az üzemorvost. Az orvos a panaszai hallatán, az ilyenkor szokásos módon, felírt neki egy szorongásoldó szert, hiszen azok tompító hatásai éppen „megfelelnek” az alvási problémák kezelésére is. Bár a fiatalember nem érezte jól magát a tablettáktól, így nem is használta őket túl gyakran, olykor adott belőle azonban pár szemet felesége nagymamájának. A 75 éves hölgy akkortájt életbeli problémákkal küzdött, a fiatalember pedig segíteni akart neki túljutni a nehéz időszakon a tablettákkal. Ő tényleg szentül hitte, hogy a szerek a hölgy segítségére lehetnek, fel sem merült benne, hogy ezzel akár bajt is okozhat, hiszen ő maga is mindössze azért kapta őket az orvosától, hogy könnyebben tudjon elaludni. A fiatalember újra meg újra ellátta szeretett nagyanyósát az ártatlannak tűnő tablettákkal, mígnem egy tragikus napon az idős hölgy önkezével vetett véget saját életének – a szorongásoldó tablettákkal. A férfit lesújtotta az érzés, hogy közvetetten szerepe volt nagyanyósa halálában, de már semmit sem tehetett azért, hogy jóvá tegye tettét. Néhány hét múlva, miközben jó ideje krónikus betegségekkel küzdött, végül tüdőödéma következtében ő maga is meghalt. 37 éves volt.

Szürreálisnak tűnhet, hogy azok a túlontúl népszerű szorongásoldó szerek ilyen családi tragédiák okozói lehetnének, hiszen manapság tényleg egészen enyhe panaszok esetén is felírhatják a háziorvosok – ahogyan teszik is nap mint nap.

„Enyhe nyugtató” – mondja az orvos barátságos hangon –, „ami segít majd oldani a stresszt, és megkönnyíti az elalvást.” Rövid távon talán éppen így érzi ezt a felhasználója is, mígnem egyszer csak azon kapja magát, hogy olyan napi rutinná vált számára a tabletta, mint a reggeli kávé. Pedig ha a segítő szándékú orvosunk igazán jót akarna nekünk, esetenként felolvashatná ezt az ominózus mondatot az alkalmazási előíratból:

„Ismert, hogy a benzodiazepinek (Xanax, Frontin, stb.) alkalmazásakor a következő reakciók észlelhetőek: nyugtalanság, agitáció, ingerlékenység, agresszív viselkedés, téveszme, düh, rémálmok, hallucináció, pszichózis, nem megfelelő viselkedés és egyéb szokatlan magatartási hatások.”

Az enyhe nyugtató hallatán a „beteg” talán ezt gondolja: olyan ez, mint egy szem cukorka, csak ettől kiegyensúlyozottabb leszek. A fenti mondatot hallva viszont ténylegesen hozhat egy felelős döntést, hiszen ha ennek csak a fele igaz, akkor a jelenlegi problémákat a „gyógyszerek” mindössze nagyobbakra cserélik ahelyett, hogy megoldanák őket.

Az orvosi előíratok egyértelművé teszik, hogy csak meghatározott ideig szabad alkalmazni a szorongásoldókat, illetve azt is, hogy súlyos függőséget alakíthatnak ki. A háziorvosok, csakúgy, mint a pszichiáterek kétségkívül tudatában vannak a tabletták veszélyeinek, így őket illeti a felelősség, hogy hány ember élete fut zátonyra az általuk felírt receptek sokasága miatt.

Szembe kell néznünk a ténnyel: bizony a szorongásoldók is kőkemény pszichiátriai szerek, semmivel sem különbek vagy biztonságosabbak a pszichiáterek által felírt tudatmódosító készítményeknél, és ahogy azok, ezek sem kezelik a probléma kiváltó okát, csupán elsüllyesztik a zavaró tüneteket. Ez viszont akár a segítséget kereső, gyanútlan páciens életébe is kerülhet.

Romokban hevernek az emberi jogok a mentális egészségügyben

UN logo72 éve már, hogy december 10-én az emberi jogok világnapját ünnepeljük. Ha lehetne ranglistát összeállítani arról, hol szenvednek leginkább csorbát ezek az alapjogok, a mentális egészségügy alighanem előkelő helyezést érne el rajta. A pszichiátriai intézetekben kezelt emberek alapvető jogait még ma is gyakran tépázzák kényszerítéssel, méltatlan bánásmóddal, kényszerű elzárással – és a járványhelyzet okozta felfordulás közepette a helyzet csak még rosszabb: ha ezekben a napokban kényszerrel kerül valaki a pszichiátriára, szinte esélye sincs, hogy kiálljon a saját jogaiért, állítja egy jogvédő szervezet, amely 26 éve tárja fel a pszichiátriai jogsértéseket Magyarországon.

A 2020-as évről sok mindent elmondhatunk, de azt bizonyosan nem, hogy szokványosan telt. Bár erről viszonylag keveset hallottunk az idén, a világjárvány negatív hatásai nem kerülték el a mentális egészségügy területét sem. Az eleve kiszolgáltatott helyzetű ellátottak emberi jogai már nagyon régen nem voltak ennyire beárnyékolva.

Senkit sem lehet önkényesen letartóztatni, őrizetbe venni vagy száműzni” – mondja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 9. cikke. Mégsincs szükség sokra, hogy valaki akarata ellenére a pszichiátrián találja magát – az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevű emberjogi szervezet éppen a közelmúltban találkozott hasonló esettel. Telefonon kereste fel az alapítványt egy idős férfi: a mentők és a rendőrök éppen az otthonukban voltak, hogy feleségét akarata ellenére a pszichiátriára szállítsák. Mindez azért, mert a hölgy a fiával folytatott veszekedés során mérgében azt találta mondani, hogy “a vonat alá megy”. Bár ezt hirtelen felindulásból mondta, és egyáltalán nem gondolta komolyan, a karhatalommal kiérkező mentők mégsem hagytak neki választási lehetőséget: az idős hölgynek akarata ellenére be kellett mennie a pszichiátriára. A jogvédők az elmúlt évtizedek során számos hasonló esetet feltártak már, ahol a sértett sokkal rosszabbul járt, mint a hölgy, akit végül hazaengedtek a pszichiátriáról – a legtöbben nem ennyire szerencsések.

10. cikk: Minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.

Bár erről a cikkről főleg büntetőjogi esetek juthatnak eszünkbe, bizony ide tartoznak a pszichiátriai kényszerbeszállítások áldozatai is. Az ő esetükben talán még kiélezettebb a helyzet, hiszen gyakran úgy ítélik őket szabadságuk elvesztésére, hogy semmilyen bűntettet nem követtek el.

Akit ugyanis akarata ellenére beszállítottak egy pszichiátriai osztályra, idén a szokottnál is rosszabb esélyekkel tudja érvényre juttatni jogait, mivel a beszállítástól számított 72 órán belül megtartandó bírói szemle (mely a beszállítás jogosságát és a kényszerkezelés szükségességét hivatott elbírálni) a korlátozások megjelenése óta már videóbeszélgetés formájában történik. Tehát a „beteget”, aki előfordulhat, hogy még sosem látott webkamerát, leültetik egy képernyő elé, melyen keresztül a bíró felteszi neki szokásos kérdéseit. Függően attól, hogy az elmúlt három napban milyen körülmények között töltötte az idejét, illetve mennyi nyugtatót vagy egyéb pszichiátriai szert kapott, bizony egészen komoly kihívást jelenthet a számára, hogy meggyőzze a bírót: semmi keresnivalója nincs a “bolondokházában”. Ha pedig nem tud elég hatásos benyomást tenni a képernyőn megjelenő alaknak, akkor hetek-hónapok is eltelhetnek, mire visszakaphatja a szabadságát. Ami igazán kétségbeejtő, az a tájékoztatás hiánya, mivel a bírói meghallgatás alanyának rendszerint csak valami nagyon ködös elképzelése lehet arról, hogy mi is történik vele valójában, illetve mi a tétje ennek a meghallgatásnak.

Az emberi jogok szemszögéből tehát ez a gyakorlat látványosan messze esik az ideális képtől.

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány az emberi jogok világnapja alkalmából felhívja a figyelmet: egy társadalom állapotát hűen tükrözi az, hogyan bánik kiszolgáltatott tagjaival, így Magyarországon is sok még a teendő, hogy a pszichiátriákon történő visszaéléseket felszámoljuk és a kezeltek számára biztosítsuk az őket megillető alapvető jogokat.

Amikor visszafelé sül el a segélykiáltás

sorrow„Még egy szó, és esküszöm, hogy kiugrom az ablakon!” Néha mi magunk is mondhatunk hasonlót hirtelen felindulásból, de vajon gondolnánk-e, hogy emiatt a pszichiátriára is kerülhetünk? Egy jogvédő szervezet saját tapasztalatokat oszt meg a kényszerbeszállítások veszélyeiről.

Képzeljünk el egy ünnepekkor hagyományszerűen megtartott családi összejövetelt. A rokonok – akik az év nagy részében nem találkoznak egymással – összeülnek, hogy együtt elköltsenek egy hangulatos ebédet. A családtagoknak lehetősége nyílik megosztani a gondolataikat egymással, felidézni a közös emlékeket, és természetesen jóízű vitákra is kiváló alkalom ez.

Most sem alakul másképp: a középső fiú egy apróságnak tűnő dolgon összeszólalkozik idős édesanyjával, a szóváltásból pedig hangos veszekedés lesz. Sértő dolgokat vágnak egymás fejéhez, amik normális esetben sosem hagynák el egyikük száját sem, de hát az indulatok már csak ilyenek. Az idős nő dühében azt mondja fiának: „fejezd be, mert a vonat alá ugrok!”.

Ezzel a családias hangulat egyszerre szertefoszlik, és a családtagok zavartan elkezdenek hazaszállingózni. A legfiatalabb lány (aki persze már a húszas éveiben jár) azonban nem bírja elfelejteni, amit édesanyja szájából hallott, aggodalmában felhívja a háziorvost, hogy segítséget kérjen. Elpanaszolja neki, hogy anyukája öngyilkossággal fenyegetőzött, valamit tenni kellene. A háziorvos utánanéz az idős nő betegéletútjának: egyszer régebben egy pszichiáter felírt neki némi antidepresszánst, mert hangulati zavarai voltak. Innentől kezdve beindul a gépezet, amit nem könnyű megállítani.

Néhány órával később mentősök és rendőrök jelennek meg a szülői háznál, a nőt be akarják vinni kivizsgálásra, hiszen ha öngyilkossági szándéka van, azt feltétlenül kezelni kell…

Az idős nő riadtan veszi tudomásul, hogy mi történik. A rendőrség és a mentő bizony nem azért jött ki hozzá, hogy hogyléte felől érdeklődjenek: mindent el fognak követni, hogy betegyék őt a mentőkocsiba, és beszállítsák a pszichiátriára. Pedig ő azt a mondatot nem is gondolta komolyan, csak némi szimpátiát akart kelteni feldühödött fiában, de úgy tűnik, nagyon rosszul sült el a dolog.

A sorsfordító kijelentés

Azt hihetnénk, hogy néhány rosszkor rossz helyen elejtett szó senkit sem juttathat „csak így” sürgősséggel a pszichiátriára, pedig a gyakorlatban nagyon is megtörténhet. Ha egy orvos úgy találja, hogy valaki veszélyt jelent magára vagy a környezetére nézve, sürgősségi beutalót állíthat ki. És mivel az ő szubjektív véleménye a döntő tényező, bizony könnyen lehet, hogy egy meggondolatlan kijelentés épp elég indok lesz a beutaláshoz.

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány az elmúlt hetekben kapott telefonhívást egy hasonló eset helyszínéről: a mentő és a rendőrség éppen be akart vinni egy idős nőt kivizsgálásra, mivel a fia szerint öngyilkossággal fenyegetőzött. A telefonáló a nő férje volt, segítséget kért, mert fogalma sem volt, mit tegyen, hogy ne vigyék a feleségét a pszichiátriára, hiszen esze ágában sincs megölni magát.

Ez azonban ilyenkor teljesen másodlagos kérdés – sem a mentősöknek, sem a rendőröknek nem számít, mi van a nő fejében, ők csak utasítást kaptak. Az ember pedig hajlamos ösztönösen ellenállni, hiszen kinek hiányzik az, hogy beszállítsák a pszichiátriára, ráadásul mindezt a „saját érdekében”? Ha pedig ellenáll, a mentős indokoltnak érezheti, hogy benyugtatózza a „beteget”, sőt, a rendőr akár meg is bilincselheti. Vagyis minél kevésbé hajlandó megadni magát ennek a képtelen és megalázó helyzetnek, annál jobban kiteszi magát a kényszerintézkedéseknek.

Függően attól, hogy az érintett mennyire zaklatott vagy legyógyszerezett állapotban jut el a vizsgálatra, egyre csökken az esélye arra, hogy elhiszik a történetét, miszerint csak hirtelen felindulásból mondta azokat a dolgokat, és esze ágában sincs megölni magát. Ha pedig nem tudja elég határozottan és higgadtan megvédeni magát, akkor számíthat rá, hogy egy zord ápoló az ágyához kíséri, leinjekciózza, és esetleg oda is kötözi, hogy nyugodt körülmények között „gyógyulhasson”.

Mi hát a megoldás?

Mindenekelőtt az, hogy ne adjunk okot senkinek azt feltételezni, hogy kárt akarunk tenni magunkban vagy másokban. Ez az a pont, ami sebezhetővé teszi az embert a pszichiátriai kényszerkezelésekkel szemben, ne engedjük hát, hogy rés keletkezzen a pajzson.

Ha már az ember forrófejű és meggondolatlan volt, megtörtént a baj, és nem lehet kitérni a „vizsgálat” elől, akkor nagyon fontos, hogy legyünk együttműködőek, és ne veszítsük el a fejünket. Lehetőség szerint ne üljünk be a mentőbe egyedül, kísérjen el egy barát vagy családtag! Semmiképp se mutassunk szorongást, zavartságot, ne sírjunk és ne legyünk ingerültek. Ha az orvos felé, akinek döntenie kell a kezelés indokoltságáról, nyugodtságot és magabiztosságot sugárzunk, nem lesz oka feltételezni, hogy veszélyt jelentünk magunkra vagy bárki másra nézve.

És ha az ember úgy érzi, méltatlan bánásmód vagy visszaélés érte a pszichiátrián, még mindig megkeresheti az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítványt, amely Magyarországon 25 éve foglalkozik a pszichiátriákon történő jogsérelmek orvoslásával. 

Begyógyszerezzük az országot

Ahogy a koronavírus okozta felfordulás egyre fenyegetőbb árnyékot vet társadalmunkra, észrevétlenül egy másik „járvány” is kezdetét vette: a vényköteles szorongásoldóké, melyeket tonnaszámra írhatnak fel a háziorvosok a lelki válságban szenvedőknek. De felmérte-e valaha bárki is, milyen közösségi károkat okozhat, ha az emberek nyakló nélküli hozzájuthatnak az ilyen szerekhez?

white pills in hand„Kétszer annyi nyugtató fogy. Ezek közül is a Xanax és a Frontin a legnépszerűbb…” – olvashattuk pár napja a Metropol hasábjain. Az ismert napilap egy budapesti gyógyszertár eladóját szólaltatta meg, majd egy háziorvost is, aki bevallása szerint másfél-kétszer annyit írt fel az ilyen készítményekből az utóbbi időkben. Gondolhatnánk, hogy mindez érthető, sőt, szinte várható is volt, hiszen a körülmények egyre nagyobb nyomás alá helyezik a lakosságot.

Amiért ártalmatlannak hisszük, és kisebb-nagyobb lelki bajainkra gondolkodás nélkül bekapkodjuk ezeket a kis fehér tablettákat, az pontosan ez: mindenki szedi őket, és a háziorvos is simán felírhatja, ha panaszaink alapján indokoltnak tűnik.

Vajon azok a „betegek”, akik ilyen szorongásoldókkal próbálják átvészelni a járványügyi intézkedéseket, hallottak valaha erről?

Ismert, hogy a benzodiazepinek (altató és nyugtató szerek hatóanyagai) alkalmazásakor a következő reakciók észlelhetőek: nyugtalanság, agitáció, ingerlékenység, agresszív viselkedés, téveszme, düh, rémálmok, hallucináció, pszichózis, nem megfelelő viselkedés és egyéb szokatlan magatartási hatások” – részlet a Frontin tabletta alkalmazási előiratából.

Gyanús, hogy a válasz nem, hiszen ha így lenne, a felhasználók aligha tennék ki magukat ilyen kockázatoknak. Persze az itt felsorolt tünetek nem általánosak, de mégis megtörténhetnek. Így következhet be az, hogy egyszerű szorongásból az ember a pszichiátria zárt osztályán köt ki. Hiszen ha az ember hallucinál, őrültségeket beszél, kárt tesz másokban vagy önmagában, aligha fog bárki is utánajárni, hogy vajon csak egy „gyógyszer” mellékhatásai mutatkoznak meg, vagy tényleg dühöngő őrülttel van dolguk – a pszichiáter szemével ennek nincs jelentősége.

Bár ezt senki sem mondta ki nyíltan, a TV2 hírműsorában mégis egyértelműen felismerhető volt a korábban említett szorongásoldó szerek egyikének doboza a májusban elhunyt Szilágyi István házában. Fia, aki végül elvette a közismert és közkedvelt színész életét, – a hírek szerint – ezeket a tablettákat szedte, rendszertelenül. Könnyen lehet, hogy a Lópici Gáspárt megformáló színművész ma is élhetne, ha az eredetileg neki felírt tabletták nem kerültek volna a fia kezébe.

De nem is kell, hogy bármelyik szélsőséges mellékhatás megjelenjen az idegileg kimerült embereknél, hiszen egy dolog mindenkinél kialakul előbb vagy utóbb: a függőség, ami szakértők szerint a heroinnal is felveszi a versenyt. A hirtelen megvonáskor újfent lehet számítani zavartságra és hallucinációra, a bénító erejű testi tünetekről már nem is beszélve.

A legnagyobb probléma, hogy e szerekhez bármiféle jól megalapozott diagnózis és szoros szakorvosi kontroll nélkül is hozzájuthatnak az emberek, hiszen a háziorvos könnyedén felírhatja, ha szorongásos tünetekre panaszkodunk. Legyen az egy buszsofőr, egy nehézgép kezelő, vagy éppen egy késő éjjel hazafelé vezető polgár, mivel ellenőrizetlenül szedhetik a szorongásoldó szereket, időzített bombaként okozhatnak tragédiákat a legváratlanabb pillanatokban.

Ezek a szerek nemcsak hogy semmilyen valódi megoldást nem nyújtanak, de ehelyett sokkal nagyobb veszélynek teszik ki a betegeket és a környezetükben élőket, mint amit az eredeti tüneteik jelentettek volna. Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a pszichiátriai szerek nem fogják megoldani az emberek lelki eredetű nehézségeit, csupán kémiailag elfedik őket. A szorongástól szenvedők számára rengeteg megoldás létezik a tudatmódosító szereken kívül is, melyek nem járnak életeket romba döntő mellékhatásokkal, ne sajnáljuk hát az időt és az energiát, hogy megismertessük az emberekkel az alternatívákat, melyek a jelenlegi helyzetben is szóba jöhetnek megoldásként.

Vannak a gyerekeknek jogaik? – A gyerekjogi világnap margójára

children playing grassBár idén minden figyelmünk a világjárványra szegeződött, a november 20-i világnap kapcsán mégse feledkezzünk el szót emelni azok jogaiért, akik társadalmunk egyik legkiszolgáltatottabb rétegét alkotják, egyszersmind társadalmunk jövőjét jelentik: a gyermekekért.

Idén 30 éve, hogy Magyarország is aláírta a gyermekek jogairól szóló ENSZ egyezményt, amelyet azóta minden évben megünnepeltünk a gyermekek jogainak világnapján. Az egyezmény annak szellemében született, hogy a gyermekek, akik nem dönthetnek saját sorsuk felől, ne lehessenek kitéve a jogaikat sértő bánásmódnak – melybe kétségkívül beletartoznak az akaratuk ellenére végrehajtott orvosi kezelések is.

A jövő generációja ennek ellenére évről évre egyre nehezebb helyzetbe kerül: ma már rövid úton mentális betegnek nyilváníthatják bármelyik gyereket, aki nem tud az iskolai elvárásoknak megfelelően viselkedni. Ez a világnap tehát ma már egyre inkább csak jelképes szerepet tölt be, nem vesszük elég komolyan ezt a szituációt.

Pár évtizeddel korábban a „viselkedési problémás” gyerekeket nevelési eszközökkel próbálták rávenni, hogy igyekezzen együttműködni az osztály többi részével, ma már azonban orvosi kérdésnek tekintik ezt, és „gyógyszerekkel” igazítják helyre azt, aki kilóg a sorból. Kevesen tudják, de valójában az erre leggyakrabban használt szerek egy kategóriába esnek az olyan súlyos függőséget okozó drogokkal, mint a kokain vagy a speed. Bármilyen morbidnak is tűnik, a gyakorlatban nincs másról szó, mint arról az elképzelésről, hogy a nem megfelelően viselkedő gyerekeket egészségügyi érvekre hivatkozva „normálissá gyógyszerezzük”. A helyzetet csak tovább fokozza, hogy semmilyen tényleges orvosi vizsgálat nem előzi meg a drogokkal egyenértékű tabletták alkalmazását – a gyermekpszichiáter pusztán a véleményére alapozva hoz döntést a gyermek sorsa felett. Persze nem véletlenül nincsenek fizikai vagy laborvizsgálatok, hiszen ezekkel képtelenség kimutatni egy olyan állapotot, mint a „hiperaktivitás”, melyről mindeddig nem sikerült bebizonyítani, hogy valós agyi rendellenesség lenne.

Bár a pszichiáterek azt bizonygatják, hogy ezek a stimuláns szerek biztonságosak, a szülők elmondása alapján egyértelmű droghatás mutatkozik meg a gyermekeken: kitágult pupillával néznek maguk elé, érzelmeik eltompulnak, egyéni jellemzőik háttérbe szorulnak, és robot módjára koncentrálnak a kiadott feladatra. Sokan úgy gondolhatják, hogy ez még mindig jobb megoldás, mint ha a folyamatos konfliktusok miatt a gyermeket elbocsájtják az iskolából, ám ez valójában nem több, mint az oktatási és nevelési képességeink kudarca – ahol a gyermekek jogai sérülnek, ők húzzák a rövidebbet.

A jelenség alól Magyarország sem kivétel. Egy iskolás fiú évekig szedte iskolai nehézségeire a fent említett pszichiátriai szert, majd teste szinte egyik napról a másikra félig lebénult, szellemi képességei pedig drámai módon visszaestek. Az orvosi vizsgálat úgy találta, hogy a fiú károsodása valószínűleg az évekig adagolt pszichiátriai szer mellékhatása volt.

A pedagógusoknak érthetően nincs mindig könnyű dolguk ezekkel a gyermekekkel, ám még közülük is sokan tisztában vannak vele, hogy a pszichiátriai gyógyszerezés nem oldja meg a gyermekek problémáját. „A gyógyszer eleinte ‘lenyomja’ a gyereket, és rövid időn belül a probléma visszaáll a gyógyszerszedést megelőző szintre” – írta az egyik pedagógus. „A mellékhatások miatt nem biztos, hogy a fejlődésben lévő szervezeteknek ez a gyógyszeres kezelés megfelelő” – írta egy másikuk.

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nemzetközi központja néhány éve dokumentumfilmet készített a pszichiátria területén történő emberjogi visszaélésekről, amelynek részeként a gyermekek pszichiátriai gyógyszerezésének problémáját is vizsgálták. Ez a filmrészlet itt tekinthető meg:

http://hu.cchr.org/videos/psychiatry-an-industry-of-death/kids-in-psychiatrys-cross-hairs.html

November 20-a azok jogainak világnapja, akik a jövőt jelentik társadalmunk számára. Ezért az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány ezen a napon felhívja a nyilvánosság figyelmét a gyerekek pszichiátriai gyógyszerezésének veszélyeire, abban a reményben, hogy ennek helyét minél hamarabb észszerű, a gyerekeknek valóban segítséget nyújtó megoldások veszik át.

Fotó: freepik.com

COVID–19 és a mentális betegségek – Füst van bőven, de a lángokat sehol sem találjuk

A koronavírussal riogató legfrissebb hírek szerint a kór kapcsán mentális problémákkal járó „szövődményekre” is számítani lehet – legalábbis ezt olvashattuk a szalagcímeken. Ám a cikkek által hivatkozott amerikai tanulmány alaposabb átolvasásakor kiderül, hogy a koronavírus alig jelent nagyobb veszélyt a mentális egészségre, mint más légúti fertőzések, vagy éppen az epekövek. Jó kérdés, hogy ezt miért mulasztották el megemlíteni a hírekben.

man 4957154 640A napokban futótűzként kezdtek terjedni a hírek egy friss tanulmányról, mely szerint a koronavírus túlélőinél mentális rendellenességek alakulnak ki. Olyan hangzatos címekkel felvezetve mindezt, melyek kész tényként tálalják, hogy a betegségen átesettek egyötödénél borítékolható a pszichiátriai diagnózis. Kérdéses azonban, hogy vajon hányan veselkednek neki annak, hogy ténylegesen beleolvassanak az említett tanulmányokba, hogy valós következtetéseket vonhassanak le a talált eredményekből.

A tanulmány szerzői ténylegesen arról gyűjtöttek be adatokat, hogy a koronavírusból felgyógyult emberek kórtörténete az ezt követő 90 nap során milyen arányban bővül valamilyen pszichiátriai diagnózissal – összehasonlítva olyan betegségekkel, mint például az influenza, vagy más felső légúti fertőzések. De nézzük meg kicsit közelebbről ezeket a rémisztő mutatókat.

Az epekövek szorosan a koronavírus nyomában

Konkrétan a fertőzésből felgyógyultak 18.1%-a szerzett 90 napon belül valamilyen pszichiátriai diagnózist. Az influenza esetében ez az érték 13.3%, más légúti fertőzések esetén 14.1%, bőrbetegségeknél 14.8%, epekő esetén pedig 15.1%. Csak összehasonlításképpen felidézhetnénk itt a tavalyi influenzajárvány idején készült szalagcímeket, melyek az influenza pszichiátriai szövődményeire figyelmeztettek – ám ahogy ezt sejthetjük is, ilyen cikkek sosem jelentek meg. Szintúgy nem esett szó az epekőműtéten átesettek mentális egészségügyi kockázatairól, holott ennek veszélye a tanulmány szerint mindössze csak három százalékkal marad el a koronavírusétól. Pedig nagyon is áhítattal olvastuk volna azokat a tudományos feltételezéseket, miszerint az epekövek megjelenése súlyos idegrendszeri gyulladások jele is lehet.

Naiv dolog lenne azonban figyelmen kívül hagyni azt a tényezőt, ami sem az influenza vagy egyéb légúti fertőzések, sem pedig a bőrbetegségek vagy akár az epekövek esetében nem volt jelen soha. Ezen tényező hiányában pedig a koronavírus alighanem eleve jelentős „előnnyel” indul a többi betegséggel szemben. Gondoljunk csak bele, mi történik azzal, aki megfertőződik a koronavírussal. Mivel a média megrázó részletességgel tárta fel a várható legrémisztőbb betegséglefolyásokat, egy pozitív PCR teszt eleve velőtrázó félelemmel töltheti el a beteget. Majd ezt követi a stigmatizáció, a körülötte élők riadtan menekülnek a fertőzött beteg környezetéből, szomszédai tartanak tőle, esetleg dühösek rá, amiért őket is veszélybe sodorja a vírussal. A legrosszabb forgatókönyv alighanem az lenne, ahol a beteg kórházi elkülönítőben kell, hogy eltöltsön egy-két hetet, mialatt kizárólag védőruhába öltözött emberekkel találkozik – ez önmagában elég lehet egy lelki traumához. Miután pedig felgyógyult, szembe kell néznie a további lehetséges problémákkal, hiszen jó eséllyel kiesett némi bevétele, vállalkozóként súlyos veszteségek keletkezhettek a cégében, alkalmazottként pedig nincs kizárva, hogy elvesztette a munkáját.

Mindez vélhetően legjóindulatúbb becsléssel is beleférhet abba a 3-5% különbségbe, amivel a koronavírus utáni mentális tünetek kitűnnek a többi betegséget követő lelki bajok közül – sőt, a különös valójában az volna, ha a világjárvány okozta terhek nem váltanának ki szemmel látható növekedést a lelki problémák megjelenésében.

Akkor most minden ötödik koronavírusos beteg „megőrül”, miután meggyógyult?

Tehát mit is takar itt valójában az, hogy „mentális betegség”? Legnagyobb részben „szorongásos rendellenességekkel” diagnosztizálták a COVID–19 pácienseket, amire a legjellemzőbb tünet a félelem. A páciens fél, és ez fizikai módon is megnyilvánul nála. Az úgynevezett „generalizált szorongást” például az alapján diagnosztizálják, hogy a beteg indokolatlan félelmet érez, ok nélkül retteg dolgoktól. Ha igazán reálisan néznénk rá ma a világ helyzetére, hibáztathatunk ma bárkit azért, mert félelmet érez? Vagy még nem tűnik elég borúsnak és bizonytalannak a jövő ahhoz, hogy igazoltan félhessünk? Ma ez mégis egy pszichiátriai diagnózis.

A hangulati zavarok, mint a depresszió a második legjellemzőbb diagnózis a fertőzésből felgyógyultaknál – ha elég veszteség és megpróbáltatás érte az embert, megint csak finoman szólva is igazságtalannak tűnhet, ha ezt egy „mentális betegség” számlájára írjuk. Mindezek után nagyon is természetes emberi reakció lehet, ha az embert nyomott hangulat és kétségbeesés jellemzi, a kitörő öröm vagy diadalittasság mámora helyett.

A tényleges pszichotikus állapotok, mint a skizofrénia kockázata a tanulmány szerint még az egy százalékot sem éri el, azok esetében sem, akik korábban is pszichiátriai betegek voltak. Így tehát az „őrültek” seregétől senkinek sem kell tartania a világjárvány elmúltával.

Érdemes külön kiemelni, hogy a depresszió megjelenésének kockázata mindössze 0.7%-kal nagyobb, ha az ember koronavírusos lesz, mintha epekövei lettek volna.

Új mentális zavar, vagy csak „kiújult”?

Ez a fenyegetően magas 18.1% bizony további magyarázatot igényel, hiszen ebbe nem csak azok tartoznak bele, akik most először néznek szembe mentális problémákkal. Valójában azok, akik a COVID–19-ből felgyógyulva életükben először kaptak pszichiátriai diagnózist, mindössze a betegek 5.8%-a volt. Természetesen innen sem maradtak ki a fentebb említett egyéb betegségek sem: az influenzánál 2.8%, az egyéb felső légúti fertőzéseknél 3.4%, bőrbetegségeknél 3.3%, az epekövek esetén pedig 3.2%-os valószínűséggel fordul elő először mentális probléma.

Vagyis az influenzánál mindössze 3%-kal nagyobb eséllyel okoz a koronavírus a beteg életében először jelentkező mentális „zavarokat”. Ha hozzáadjuk a társadalmi elszigetelődést, a halálfélelmet és az egzisztenciális válságot, melyek nyilvánvalóan nem voltak jelen az influenza esetében, vajon tényleg sok ez a plusz 3 százalék?

Nagyobb veszélyben vannak, akik eleve pszichiátriai betegek voltak – ennek mi lehet az oka?

A pszichiátriai betegek a tanulmány szerint 65%-kal nagyobb valószínűséggel fertőződnek meg a COVID–19 vírussal – tudtuk meg szintén a hírekből. Amit viszont jellemzően rendre kihagytak, illetve szépítő megfogalmazásokkal említettek csupán, az a pár gondolat, amit a tanulmány szerzői fűztek hozzá a talált adatokhoz. Egyrészt számításba veszik azt is, hogy a pszichiátriai betegek esetleg kevésbé veszik komolyan a fertőzések megfékezését célzó elővigyázatosságot, vagy életmódjukból adódóan lehetnek fogékonyabbak a fertőzésre (pl. dohányzás), melyekre nem tért ki a tanulmány.

Szintén lehetséges, hogy a COVID–19-cel szemben való érzékenységet fokozhatja az egyes pszichiátriai kórképek esetén feltételezett gyulladásokra való hajlam, illetve közük lehet a pszichotróp gyógyszerekhez (pszichiátriai szerek).

Végezetül tegyük hozzá, hogy a kutatás szerzői is óvatosan kürtölnék világgá, és tekintenék szentírásnak a tanulmány eredményeit: „Mindazonáltal a talált adatokat körültekintően értelmezzük, mivel egy koreai tanulmány semmilyen összefüggést nem talált a pszichiátriai diagnózisok és a COVID-19 között, noha ott jóval kisebb mintával dolgoztak…

Összességében a média arról tudósít, hogy minden ötödik COVID–19 fertőzött pszichiátriai rendellenességre is számíthat. Amint azt láthattuk, a statisztikai adatokat nem nehéz elferdítve tálalni. Ám rájuk lehet nézni reálisan, objektíven is.

A Guardian magazin tudósítása szerint David Curtis, a London Egyetem és a Londoni Queen Mary Egyetem tiszteletbeli professzora (aki nem vett részt az említett tanulmányban) a következőket nyilatkozta: „Nehéz megítélni ezeknek a talált eredményeknek a fontosságát … talán nem meglepő, hogy mindez gyakrabban történik meg a COVID–19 betegekkel, akik érthetően aggódnak, hogy súlyos állapotba kerülhetnek, illetve meg kellett birkózniuk egy ideig az elszigetelődéssel is.

Az az elferdített állítás, hogy ezekben a megszorításokkal és gazdasági hanyatlással terhes időkben az emberek mentális panaszai valahogyan mégiscsak egy vírusfertőzés szövődményeként, szinte elkerülhetetlen módon minden ötödik embernél jelentkezni fognak, egyértelműen a pszichiátriai szerek gyártóinak és azok terjesztőinek malmára hajtja a vizet. A tényleges lelki válságban szenvedő emberek megérdemlik, hogy helyükön kezeljék a problémáikat, és az „azonnali megoldásként” számon tartott pszichiátriai szerek helyett tényleges segítséget kapjanak.

A tanulmány innen érhető el: https://www.thelancet.com/journals/lanpsy/article/PIIS2215-0366(20)30462-4/fulltext#seccestitle160