Megdöbbentő hírek a pszichiátria területéről

A depresszió gyógyszerek megháromszorozzák a demencia kockázatát

small image from rawpixel id 383819 jpegEgy friss tanulmány úgy találta, hogy azoknál a közép és időskorú embereknél, akik antidepresszánsokat szednek, megháromszorozódik a demencia kialakulásának kockázata. Az antidepresszánsok károsíthatnak, sőt el is pusztíthatnak alapvető fontosságú idegsejteket, állítják egy 71515 embert vizsgáló tanulmány szerzői.
 
A demencia gyakorisága 3.4-szeres volt azoknál, akik 60 éves kor felett antidepresszánsokat szedtek.
A talált eredmények remélhetőleg arra ösztönzik majd a betegeket és orvosaikat, hogy mérlegeljék az antidepresszáns terápia kockázatait és előnyeit.
 
Izraeli, svéd és new york-i kutatók 71515 valódi beteget vizsgáltak 2013 és 2017 között.
A tanulmányban résztvevők mindannyian 60 éves kor felettiek, és 2012-ben nem diagnosztizálták demenciával.
Az antidepresszánst szedők 11%-ánál alakult ki demencia a tanulmány időtartama alatt, míg azoknál, akik nem szedtek antidepresszánsokat, ez az arány 2.6 % volt.
 
„Tanulmányunk eredményei azt jelzik, hogy az idős korban szedett antidepresszánsok fokozhatják a demencia kockázatát.” mondták az izraeli Haifa egyetem kutatói.
 
A kutatók azt feltételezik, hogy a szerek károsítják az idegsejteket, megállítják azok növekedését, illetve mérgező hatást gyakorolnak az agy többi sejtjére.
 
Az antidepresszánsok első megjelenése óta semmilyen tudományos bizonyíték nem született arra, hogyan „gyógyítanák” ezek a szerek a depressziót, vagy bármilyen más kórképet. A terület „szakértői” mind máig csak feltételezik, hogy az agyi ingerületátvivő anyagok felborult egyensúlya a közvetlen oka a depressziónak, így annak visszaállításával a betegség is megszüntethető.
A fenti tanulmány sem támaszt alá mást, minthogy ezen elméletek megszámlálhatatlanul sok emberi életet tesznek tönkre, különösen akkor, ha a pszichiátriai szerekkel a legvédtelenebb csoportokat veszik célba: az időseket és a gyermekeket.
 
 

Újabb emberi szokásokat nyilvánítanak "mentális betegséggé"

573039 PLJ5D9 874Az elmúlt hetekben a legújabban kitalált "mentális betegségektől" volt hangos az internetes média: hivatalosan is bejegyzett betegség lesz a játékfüggőség, vagyis a gaming zavar, a nemi identitászavarról pedig úgy „döntöttek”, kitörlik a betegségek közül.

Sokan talán ezeket a híreket megmosolyogtató érdekességként könyvelik el, és nem gondolkodnak el rajta, vajon hogyan válhatnak egyes emberi szokások vagy érzések egyik napról a másikra "mentális betegséggé", vagy milyen hatással lesz ez hosszú távon az életünkre.

Viszonylag ritkán hallani arról, hogy ténylegesen kimutatható, valódi testi betegségek be- vagy kikerülnének a betegségek osztályozási rendszeréből. Ez nem meglepő, hiszen a valódi orvosi állapotok objektív eszközökkel kimutathatóak. Más a helyzet azonban a „mentális betegségekkel”, amelyekről – mivel ezeket nem lehet vizsgálatokkal, műszerekkel kimutatni – a terület szakértőinek véleménye alapján döntenek. Ezek a „szakértők” pedig kétségkívül pszichiáterek.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által kiadott Betegségek Nemzetközi Osztályozása (ICD) elérkezett a tizenegyedik kiadásához, amely a játékfüggőség mellett olyan állapotokat is "mentális betegségnek" bélyegez és egyéni azonosító kóddal lát el, mint az elhúzódó gyász vagy a kényszeres szexuális viselkedés. Vagyis ezentúl írásba lesz foglalva, hogy egy ember mennyi időt tölthet el gyásszal, vagy mennyire lehet aktív szexuálisan ahhoz, hogy még ne számítson pszichiátriai betegnek. És persze ha már betegségről van szó, akkor velük egy időben a hozzájuk tartozó indikációk (kezelési ajánlások) is megszületnek, így a jelenleg alkalmazott pszichiátriai szereket ezentúl még szélesebb körben felírhatják a pszichiáterek - olyan tudatmódosító szereket, amelyek a kőkemény függőség kialakítása mellett elborzasztó mellékhatások egész sorát okozhatják. A tendenciának köszönhetően még kiterjedtebb lesz a „kezelések” palettája, melyek elszámolhatóak az egészségpénztár felé.

Ez az aggasztó folyamat sajnos jó ideje tart már. A "pszichiátriai rendellenességek" első, 1952-es listája még csupán 112 "zavart" tartalmazott. Ez a szám 1994-re 374-re növekedett, és azóta is emelkedik. Talán könnyű azt gondolni, hogy a "mentális betegségek" számának növekedése a tudomány fejlődésének velejárója – de ez sajnos nincs így. Ezeket a rendellenességeket ugyanis többségi szavazással hívják életre, és semmilyen tudományos vizsgálati eredmény nem támasztja alá őket – nem véletlen, hogy a diagnózisuk sem orvosi vizsgálatokkal, csupán tünetlisták alapján történik.

És hogy mindez hosszú távon hova vezethet, azt talán csak a "szép új világ" rémképét vizionáló sci-fi-írók láthatják előre...

 

Fotó: Designed by Freepik

Végre pszichiáterek is elismerték az antidepresszánsok súlyos elvonási tüneteit

A pszichiáterek elismerték, hogy az antidepresszánsok nagyon súlyos, hosszan tartó elvonási tüneteket okozhatnak.Történelmi pillanatnak tekinthető, hogy az Egyesült Királyságban a napokban hivatalossá tették: nagyon is gyakoriak a súlyos, hosszan tartó antidepresszáns elvonási tünetek. Amióta az első antidepresszánst szabadalmaztatták az 50-es években, az a hivatalos álláspont volt az elfogadott, hogy ezekről a szerekről nem nehéz „leszokni”, hiszen legfeljebb enyhe elvonási tünetekkel járnak, melyek egy-két héten belül megszűnnek. Azon ritka eseteket, amikor súlyosabb tüneteket okozott a szer abbahagyása, „elvonási szindrómának” nevezték. Évtizedeken át számtalanszor bebizonyosodott – mivel a betegek rémálomba illő és hónapokig tartó tünetekről számoltak be –, hogy ez az álláspont legjobb esetben is csak egy eufemizmus (szépítő kifejezés) lehet arra, ami valójában történik a szerek abbahagyásakor.

Az angliai Royal College of Psychiatrists (Pszichiáterek Királyi Testülete) most először ismerte el, hogy az antidepresszánsok hónapokig tartó mellékhatásokat képesek okozni, és az elvonási tünetek által okozott lehetséges károk miatt minden beteget figyelmeztetni kell a kockázatokról, a szerek első felírásának alkalmával. Az egészségügyi hatóságok éveken keresztül alábecsülték az antidepresszánsokról való leszokással járó nehézségeket, kitartva amellett, hogy a tünetek enyhék, és egy-két hét alatt elmúlnak. Ám a napokban közzétett „állásfoglalásban” a Királyi Testület elismerte, hogy vannak betegek, akik „súlyos” elvonási tüneteket élnek át, melyek hetekig, hónapokig eltartanak.

A Királyi Testület által kiadott állásfoglalásban az áll, hogy ha a betegek el akarják hagyni a a tablettákat, fokozatosan kell csökkenteniük az adagokat heteken vagy akár hónapokon keresztül, hogy minimalizálják a mellékhatásokat. A kiadványban egy októberben publikált tanulmányt idéznek, mely szerint az emberek 56%-a tapasztal elvonási tüneteket, amikor abbahagyják az antidepresszánsok szedését. Szintén hozzátették: „A jelenlegi bizonyítékokat is számba kell vennie a gyógyszereket felíró orvosoknak, egyeztetve a betegekkel, mielőtt antidepresszáns kezelésbe kezdenének.” „Az antidepresszánsok abbahagyása az adagok lassú, fokozatos csökkentésével kell, hogy történjen a kínokat okozó tünetek elkerülése érdekében, akár több hónapon keresztül, a beteg számára elviselhető arányban csökkentve a dózisokat.”

Dr. Joanna Moncrieff, a Londoni Egyetem pszichiátere hozzátette: "Nagyon örülök ennek a változásnak – nagyon fontos, hogy az orvosok komolyan vegyék azon betegek problémáit, akiknek nehézséget okozott a szerek elhagyása. Remélhetőleg ezentúl eleve óvatosabban fogják felírni őket.”

Két hétig tartó antidepresszáns szedés után egy angol kétgyermekes anyuka, Simone Cohn, lehengerlő szorongást érzett, szájszárazság és hányinger alakult ki nála. A tüneteket második gyermeke születése utáni depressziójának rosszabbodására fogta. „Ma már rájöttem, hogy ezek a tabletták mellékhatásai voltak, amiket szedtem. Eleve nem voltam elragadtatva attól, hogy antidepresszánsokat szedjek. Tanácsot szerettem volna kérni a háziorvosomtól, de ő felírta nekem a citalopramot.” Amellett, hogy szorongása csak fokozódott, családjától is egyre inkább elkülönülve érezte magát.

Tünetei közel sem múltak el gyorsan, ezek a mellékhatások hónapokig jelen voltak. „Mondtam a háziorvosnak, hogy abba akarom hagyni az antidepresszánsokat. Ő erre azt mondta, ezek nem okoznak függőséget, csak felezzem le az adagokat egy hétre, és aztán ne szedjem tovább.” Ez nem egészen így történt. „Hónapokig éreztem még szédüléseket, még erősebb szorongást, agyi áramütésszerű érzéseket naponta többször is.” Ugyanezeken a megpróbáltatásokon ment keresztül, amikor meggyőzték őt, hogy próbáljon ki két másik antidepresszánst is. Mára már jobban van, és a hangulata stabil. „Sosem szedek többé antidepresszánsokat” – mondta.

A közel 25 éve működő jogvédő szervezet, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért tapasztalata, hogy Magyarországon is rengeteg esetben okoznak az antidepresszáns szerek életre szóló függőséget, mivel ténylegesen segítő szándékú orvosi tanácsadás hiányában az emberek képtelenek megbirkózni a hónapokig elhúzódó elvonási tünetekkel, és inkább elviselik az életüket megkeserítő krónikus mellékhatásokat. Sok példa bizonyítja ugyanakkor, hogy nem lehetetlen leszokni róluk folyamatos orvosi – lehetőleg nem pszichiáter – segítséggel, testmozgással, vitaminokkal és megfelelő táplálkozással.


Forrás: https://www.dailymail.co.uk/news/article-7084025/Royal-College-Pyschiatrists-warn-doctors-anti-depressants-dangerous-effects.html

Kép: Designed by Freepik

93 éves lenne Marilyn Monroe

Marilyn MonroeJúnius 1-jén ünnepelné születésnapját a valamikori szexszimbólum, akinek Hollywood a lábai előtt hevert. Elismerték komoly alakításaiért csakúgy, mint világhírű szőke bombanőt. Közel 30 filmet forgatott, köztük az olyan sikereket, mint A szőkék előnyben, a Hét év vágyódás és a Van, aki forrón szereti.

Ennek ellenére, mint minden legenda, a Monroe halála után hagyott imázs éppen annyira mítosz, mint amennyire igaz: a nyilvánosan imádott, de meggyötört színésznő, aki a drogok és nyugtatók érzéketlen, könnyelmű világát választotta a rideg valóság helyett, míg végül belehalt.
     
     Monroe 1926. június 1-én Norma Jean Mortensonként született Los Angelesben. A második világháború alatt gyári munkásnőként készültek róla az első professzionális fotók, és ekkor kezdődött fotómodell pályafutása. Címlaplányként vált híressé, és így kapta első mellékszerepeit a 20th Century Fox és a Columbia Pictures filmstúdióknál. 1951-től már fontosabb szerepeket is kapott, elsősorban vígjátékokban.
     
     De a szenzációhajhász főcímek mögött Monroe életének tényei és utolsó napjainak tragédiája más történetet mutat meg nekünk.
     
     Hét évvel halála előtt, mialatt karrierje felfelé ívelt, egy színész-oktató azt javasolta, hogy vesse alá magát pszichoanalízisnek, hogy „lecsapolják az összes kitörő energiáját”. 1955. február elején Monroe analitikus ülésekre járt Margaret Hohenberhez. Az analízis – a folyamatos kérdezősködésekkel a motivációkról és saját magáról – szinte azonnal elkezdett rossz hatással lenni rá: „Megpróbálok művésszé válni és őszinte lenni, és néha úgy érzem, az őrület határán vagyok. Megpróbálom a legőszintébb     részemet kihozni magamból, és ez nagyon nehéz. Vannak olyan időszakok, amikor azt gondolom, »Csupán őszintének kell lennem«. De néha ez nem megy olyan könnyen. Mindig megvan az a titkos érzésem, hogy csak egy ócska kis ripacs vagyok, hogy csak színlelek...”
     
     Monroe életrajzírója, Donald Spoto ezt írta a kezeléséről: „A túlzott önmegfigyelés felkavarta önbizalomhiányát. Az intuíciója szenvedett a ráerőltetett, tudatos intellektualizmus terhétől, ami megbénította őt, és még jobban visszanyomta őt önmagába.”
     
     A színésznő végül elment a New York-i freudista pszichiáterhez, Marianne Krishez, aki erős barbiturátokat (altatót) írt fel neki, melyekkel Monroe haláláig visszaélt. Kris egyúttal rávette Monroe-t arra, hogy befeküdjön egy pszichiátriai osztályra, testi kivizsgálás és pihenés céljából. Ehelyett Monroe-t bezárták egy kipárnázott zárkába, ahol addig verte az ajtót, míg véresre horzsolta az ökleit.
     
     1960-ban Monroe elkezdett járni Ralph Greenson pszichiáterhez, aki még mélyebbre taszította őt személyes poklába. A doktor gyorsan és teljes körűen átvette felette az irányítást. „Én akartam lenni az egyetlen terapeutája” – írta. Biztosította, hogy egyenletes barbiturátos diétán tartsa. „A taktikája végzetes volt” – írta Spoto. – „Ahelyett, hogy páciensét a függetlenség felé irányította volna, pontosan az ellenkezőjét csinálta, és ténylegesen elérte, hogy csak tőle függjön... Greenson biztos volt abban, hogy képes lenne úgy uralkodni rajta, hogy megtegyen bármit, amit csak szeretne.”
     
     1962. augusztus 5-én, miután hat órát töltött Greensonnal, Monroe-t gyógyszer-túladagolástól holtan találta meg házvezetőnője, Eunice Murray. Azon a szombati napon, az esti órákban kialudt a „gyertya a szélben”.
     
     Monroe közel sem az egyetlen tehetséges művész, aki pszichiátriai kezeléseknek esett áldozatul. Ernest Hemingway, Kurt Cobain, Vivien Leigh, Frances Farmer, Judy Garland – csupán néhány név azok közül, akiknek életében a pszichiátriai befolyás visszafordíthatatlan károkat okozott.

Hosszú távon sem éri meg, ha gyógyszerezzük a gyerekeket

small AdobeStock 169775301Képzeljünk el egy osztálytermet, tele életvidám, átlagos képességű tanulókkal. Az órákon hellyel-közzel odafigyelnek, olykor jelentkeznek, aktívan részt vesznek. Van azonban egy fiú, nevezzük Péternek, akinek nagyon nehezére esik végigülni az órákat. Gyakran fészkelődik, rajzolgat, álmodozik, s mikor a tanárnő felszólítja, hogy válaszolja meg a legutóbb elhangzott kérdést, halvány fogalma sincs, mi volt a kérdés. Péter, bár ez az órákon nem mutatkozik meg, jóval intelligensebb az átlagnál, így nehezen jön ki az osztálytársaival, hiszen egész más dolgok iránt érdeklődik, így gyakran kerül konfliktusba velük. 
Hogyan fogja a tanárnő kezelni a helyzetet? Például javaslatot tesz, hogy vizsgálják ki Pétert, mivel nyilvánvalóan viselkedési problémái vannak. 
A „szakértő”, aki a fiú állapotát kivizsgálni hivatott, közli Péter szüleivel, hogy jobban menne neki az iskola, ha szedni kezdené ezt a szuper hatékony ADHD gyógyszert. „Vannak ennek a szernek mellékhatásai?” – kérdezi a szülő. „Mint minden gyógyszernek, így ennek is vannak mellékhatásai, ezek azonban csak ritkán jelentkeznek, és az előnyeivel szemben eltörpülnek, nem lesz semmi baj.” – feleli a „szakértő”. 
 
A szakma képviselője, a pszichiáter jellemzően elfelejti itt megjegyezni, hogy a fent nevezett mellékhatások között helyet kap a szabálytalan szívverés, hangulatingadozás vagy személyiségváltozás, öngyilkosságra való késztetés vagy ezzel kapcsolatos gondolatok, nem létező dolgok érzése vagy hallása (hallucinációk, ezek az elmezavar, a pszichózis jelei), akarattól független beszéd vagy testmozgások (ún. Tourette-szindróma) is. 
Szintén nem mindig tesz említést arról, hogy e szer szedése alatt folyamatos orvosi vizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy kizárják az esetleg felmerülő komplikációkat. 
 
Gyakorta hallani szakmai körökben, hogy ha idejekorán nem kezdi el szedni a gyermek az ADHD-gyógyszereit, sokkal rosszabbra fordulhatnak a dolgok, így „a gyermek érdekében” minél előbb el kell kezdeni a gyógyszeres kezelést. 
 
Az első olyan tanulmány azonban, amely 12 éven át követte a metilphenidáttal (Ritalin) kezelt, „ADHD”-val diagnosztizált gyermekek életét, meglepő eredményeket hozott. Bár a kutatók azt próbálták igazolni, hogy a gyógyszerrel nem kezelt hiperaktív gyerekek jóval nagyobb arányban szorulnak pszichiátriai segítségre serdülő korukban, azt találták, hogy éppen az ADHD gyógyszerrel kezelt gyerekek kezdtek 50%-kal valószínűbben antidepresszáns szereket szedni felnőtté válásuk előtt. 
 
A szóban forgó pszichiátriai serkentőszer hatóanyaga az amfetamin, ismertebb nevén a speed egy módosított változata, melyet a 60-as évek óta alkalmaznak a mentális egészségügyben. A gyermekek viselkedése bizonyosan megváltozik tőle, hiszen folyamatos droghatás alá kerül. 
 
Mi azt gondoljuk, egyetlen gyermek sem érdemel olyan sorsot, hogy fiatalkorának jelentős hányadát drog hatása alatt kelljen töltenie, kitéve magát a rövid- és hosszú távú káros hatásoknak, mindezt azért, mert különlegesnek született, vagy épp egy fel nem fedett testi vagy lelki probléma miatt produkál ADHD-ra jellemző tüneteket. 
 
Kép forrása: Adobe Stock
 

Az antidepresszánsok a problémát jelentik, nem a megoldást

drink girl glass 576831Az antidepresszáns szerek magyarországi forgalma a NEAK jelentései szerint havonta közel 700 millió forintra tehető, ami már önmagában több mint aggasztó. Ha egyszer komolyan ránéznénk, hogyan is „segítenek” ezek a szerek az embereknek, az alighanem tovább fokozná aggodalmunkat.

A jelenség pedig nem arra utal, hogy ijesztő nagyságrendekben terjed a „depresszió”, mint az agy működési rendellenessége, hanem sokkal inkább arra, hogy szó szerint bárkinek hajlandóak felírni ezeket a szereket, aki panasszal fordul egy pszichiáterhez.

A közelmúltban két egymástól függetlenül publikált tanulmány arról közölt adatokat, hogy az antidepresszánsok jelentősen meghosszabbítják a gyógyulási folyamatokat, és a terhesség alatt drámaian megnövelik a születendő gyermekeknél kialakuló autizmus kockázatát.

A Zürich-i Alkalmazott Tudományok Egyetemének egyik vezető kutatója (és kutatócsoportja) mostanában publikált egy cikket, melyben az antidepresszánsok használata és a kórházi ápolásba való visszavétel közötti kapcsolatot vizsgálta.

A szerzők úgy találták, hogy azok, akik antidepresszánst használnak, nagyobb arányban szorultak újra kórházi kezelésre, mint a hasonló páciensek, akik nem szedték a szereket, és hosszabb ideig tartózkodtak a kórházban.

Az antidepresszánsok – írja a tanulmány – negatívan befolyásolhatják a felépülést, az egyre inkább elhúzódó pszichiátriai beutalások miatt.

Az adataink arra engednek következtetni, hogy az akut kórházi kezelések során alkalmazott antidepresszánsok emelhetik a későbbi pszichiátriai beutalások kockázatát és időtartamát a következő 10 hónap során, az affektív (hangulatzavarok, mint a depresszió) és a nem affektív zavarok esetében is.”

Tehát amiket találtunk, megkérdőjelezik az antidepresszánsok úgynevezett hosszú távú előnyeit, és növelik annak valószínűségét, hogy az antidepresszánsok hosszú távon többet ártanak mint használnak.”

Az eredmények sokkolóak voltak: a kutatók azt találták, hogy a az antidepresszánsok használata az akut fekvőbeteg kezelések alatt 350%-kal emelik a későbbi újra beutalás kockázatát, és 250%-kal emelik a kezeléssel töltött napok számát.

Az eredményeink még azt is valószínűbbé teszik, hogy az antidepresszáns kezelések elnyújtják a gyógyulási időt és hosszú távon rontják a felépülés esélyét.”

 

Kutatók egy csoportja, akik a Toxicology Research nevű tudományos folyóiratban [Toxikológiai Kutatás, az Egyesült Királyságbeli Királyi Kémiai Társaság folyóirata] publikálnak, átnézték a bizonyítékokat, melyek szerint ha a magzat az anyaméhben ki van téve antidepresszánsoknak, annak köze lehet az autisztikus spektrum zavar kialakulásához az embereknél.

A kutatók azt írják: „Sok antidepresszáns szer keresztüljut a méhlepényen és kiválasztódik az anyatejjel, ezért aggodalomra ad okot, hogy a magzat is ki van téve a szer hatásainak.”

Magzat korban az antidepresszánsok jelentősen hozzájárulnak az autisztikus spektrum zavar kialakulási valószínűségének drámai emelkedéséhez.”

A kutatók többféle módját is azonosították annak, ahogyan az antidepresszáns szerek jelenléte összezavarja a szerotonin rendszert, amely hatással van a felnőttek agyára és a magzat agyának fejlődésére.

 

Gyakorlati tapasztalataink az elmúlt közel 25 évre visszamenőleg azt mutatják, hogy aki elkezd antidepresszánsokat szedni akár járó- akár fekvőbetegként, egyrészt közel sem éli meg az ígért javulást – ellenben életminőség romlást okozó mellékhatásokat nagyon is átél –, másrészt olyan szintű függőséget alakít ki, hogy az elvonással járó rémálomba illő tünetek helyett inkább belenyugszik az életen át tartó szedésébe.

 

Források:

https://www.madinamerica.com/2019/05/exposure-antidepressants-womb-linked-autism/
https://pubs.rsc.org/en/content/articlelanding/2018/tx/c8tx00102b#!divAbstract

https://www.madinamerica.com/2019/04/antidepressant-use-linked-longer-frequent-psychiatric-rehospitalization/
https://www.frontiersin.org/articles/10.3389/fpsyt.2019.00079/full