Megdöbbentő hírek a pszichiátria területéről

Újabb jogsértő állapotokat találtak egy budapesti pszichiátrián

hospital 2301041Egy civil jogvédő szervezet bejelentésére végzett vizsgálatot egy budapesti kórház pszichiátriai osztályán az Integrált Jogvédelmi Szolgálat, amely megállapította, hogy a panasz egyáltalán nem volt alaptalan, így felhívta a kórház vezetésének figyelmét az emberi méltósághoz való jog tiszteletben tartására. Ez persze már a sokadik alkalom, amikor napvilágra kerül, hogy egy pszichiátriai osztályon a betegeket elhanyagolják és alapvető jogaikat figyelmen kívül hagyják.

Magánszemélytől érkezett a bejelentés 2019 júliusában az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevű civil szervezethez. A panaszos – aki korábban maga is pszichiátriai szakápolóként dolgozott – arról számolt be: ismerősét látogatta rendszeresen az említett osztályon, így figyelt fel az aggasztó jelenségekre. Megfigyelése szerint a páciensek be voltak zárva az egyébként rehabilitációsnak mondott osztályra, egyesek semmi mást nem csináltak, mint az ágyban feküdtek, bepelenkázva, tele sebekkel és piszkosan; egyikük alvadt vérben feküdt. Beszámolójához fotókat is mellékelt. Elmondása szerint közel két hónap alatt nem találkozott orvossal, ügyeletes orvossal, kizárólag ápolókkal, akik felvilágosítást nem adtak, és bezárkóztak a szobájukba. A bent lévő betegekkel – bármikor is mentek látogatni –, nem történt semmilyen foglalkozás, az átjáró szobában vegetáló emberek nem hogy rehabilitációs ellátásban, de még gondozásban, ápolásban sem részesültek, ott feküdtek cserepes szájjal, szemmel láthatóan kiszáradva.

Mindezen körülményekre hívta fel a figyelmet a civil szervezet, amikor bejelentést tett az Emberi Erőforrások Minisztériumához tartozó Integrált Jogvédelmi Szolgálathoz. A hatóság és a betegjogi képviselő előzetes bejelentés nélkül tett látogatást a pszichiátriai osztályon, hogy meggyőződjön a panasz valóságtartalmáról. A vizsgálat végeztével hivatalosan felhívták a kórház és az osztály vezetőinek figyelmét a jogszabályok betartására és az emberi méltósághoz való jog tiszteletben tartására. Ezen túl – mivel orvosi jellegű kérdések felől nem volt kompetenciájuk dönteni – a panaszt olyan hatóságnak továbbították, amely a szakmai természetű pontok kivizsgálásában is illetékes. Így az ügyben valószínűleg további vizsgálat várható.

 

Az iskolakezdés veszélyei

bored studentSzeptembertől ismét rengeteg általános és középiskolás diák kezdi meg az új tanévet Magyarországon. Az iskolai tanulási problémákkal párhuzamosan – egyes nemzetközi mutatók szerint – egyre nő azoknak a tanulóknak a száma, akik a tudományosan soha nem igazolt „betegségben”, az úgynevezett „figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban” (ADHD) szenvednek: egyre nagyobb számban kapnak „figyelemhiányosként” vagy „hiperaktívként” megbélyegzett tanulók tudatmódosító pszichiátriai szereket.

Hamarosan indul az új tanév, a gyerekeknek újra szembe kell nézniük az iskola kihívásaival, újra meg kell felelniük az iskola követelményeinek – egyúttal pedig újra a figyelem középpontjába kerülnek az átlagosnál mozgékonyabb, szétszórtabb vagy épp intelligensebb gyerekek. Napjainkra sajnos egy nehezebben kezelhető gyerek láttán a legtöbb iskolai tanárban rögtön felmerül a gondolat: biztosan ő is hiperaktív. Ezzel a címkével ugyanis drámaian lecsökkenthetőek azok az erőfeszítések, melyeket a gyermek fegyelmezésére kellett volna fordítani, mivel a hiperaktivitásra felírt erős pszichiátriai szerek hatása alatt a gyermek már nem lesz önmaga többé: a játékos, érdeklődő természete egy kényszeres állapotba fordul, melyben a gyermek sokkal kezelhetőbbnek tűnik.

De mit jelent ez a gyerek nézőpontjából?

Amiatt, hogy ő elevenebb a többieknél, hogy esetleg nem érdekli őt az óra anyaga, mert szívesebben töltene időt a szabadban, vagy mivel ő intelligensebb a többieknél, ezért unalmasnak találja az órát, teherré válik a többiek számára, és csak úgy hajlandóak vele egy légtérben tartózkodni, ha be van drogozva. Ez talán a lehető legleértékelőbb dolog, amit a gyermek gondolhat magáról, mégis egyben a legnyilvánvalóbb következtetés is. Ő bizony csak akkor fog kelleni a társadalomnak, ha rendszeresen szedi a „gyógyszereit”.

Ha lenne bármilyen kézzel fogható bizonyítéka ennek a „betegségnek”, talán könnyebb volna megbirkózni vele. Azonban a helyzet az, hogy az ADHD diagnózisát mind a mai napig teljesen szubjektív módon állítják fel: beszélgetnek a gyermekkel, megfigyelik a viselkedését, majd ítéletet hoznak – eközben pedig egyetlen valódi tesztet vagy vizsgálatot sem végeznek el, ami tényleges elváltozást, rendellenességet igazolhatna a gyermek testi állapotában.

Az elmélet szerint egy agyi működési rendellenesség okozza a „betegség” tüneteit: alacsonyabb a dopaminforgalom az idegsejtek között – ezért egy amfetamin (hétköznapi nevén speed) jellegű droggal kell megnövelni annak mennyiségét az agyban. Bár egyetlen diagnózis esetén sem tudják igazolni magát a feltételezett agyi rendellenességet, a kezelés mégis minden esetben erre irányul – olyan szerekkel, melyek nem véletlenül esnek egy nyilvántartási kategóriába a közismerten függőséget okozó illegális drogokkal.

Bár igen sokféleképpen megközelíthető lenne egy „hiperaktívnak” címkézett gyermek kezelése, ezen lehetőségek végigpróbálgatása nyilvánvalóan sokkal több energiát és időt igényelne, mint ha egyszerűen zöld utat adunk a pszichiátria „megoldásának”.

„Ezek a tanulók rettenetesen unatkoznak, és aki unatkozik, az babrál a kezével, izeg-mozog, kaparászik, nyújtózkodik és (különösen a fiúk) valami rosszban sántikál.” – Dr. Sydney Walker, A hiperaktivitás koholmánya című könyv szerzője. Legtöbbjük láttán 30-35 éve csak legyintettek volna: „Á, csak gyerekek!” és sportolni küldik őket.

Az ADHD-ra felírt szerek egyik első magyarországi áldozata, egy tatabányai fiú – harminc évvel ezelőtt lehet, hogy őt is még focizni küldték volna – öt éven át szedte a „hiperaktivitására” felírt serkentőszert. Fizikai leépülése hirtelen kezdődött: testének bal fele görcsbe rándult, fejét nem tudta balra fordítani, bal kezét nem tudta használni. Mindez szellemi leépüléssel is járt – tanulmányi eredményei fokozatosan romlottak. Az orvosi kivizsgálás legvalószínűbb okként a pszichiátriai szer szedését jelölte meg... A kérdésben megszólaltatott pszichiáter szerint egyetlen pszichiátriai gyógyszernek sem ismert a hosszú távú mellékhatása.

Arra, hogy lehet a törődő szülő szeretete a kiút, kitűnő példa a világ legeredményesebb úszó-olimpikonjának sikertörténete: a mostanra harmincnégy esztendős amerikai Michael Phelpsé, aki három egymást követő – az athéni, a pekingi és a londoni – olimpián 18 aranyérmet, 2 ezüstöt és 2 bronzérmet nyert. A 9 éves Michaelt, akit súlyosan hiperaktívnak talált egy pszichiáter és „gyógyszert” szedetett vele, édesanyja rávezette, hogy ússzon s azt komolyan is vegye – az öntudatos anya fia pszichiátriai gyógyszerezését leállíttatta, s rengeteget foglalkozott vele. Alig több mint 10 évvel később az első aranyérmét szerző fiú leszökkent a dobogóról Athénban, hogy győztes babérkoszorúját, virágcsokrát örömében zokogó édesanyjának adja. A sport, a rendszeresség, a törődés, az anyai szeretet lettek a valódi gyógyszere... „Egyszerűen más vagyok a vízben!” – nyilatkozta Phelps egy sportmagazinnak, miután az év sportolója lett hazájában. – „A vízben otthon vagyok!”

Kétségtelen, hogy a valódi kiváltó okok felkutatása és kezelése nem a gyorsabbik és nem is a könnyebbik út. De ahhorz sem fér semmi kétség, hogy minden gyermek megérdemli, hogy drogok nélkül nőhessen fel és előnyt kovácsolhasson azokból a mások számára zavaró tulajdonságokból, melyek őt különlegessé teszik. Kezdjük el az új tanévet ezzel a gondolattal.

 

Pszichiátriai vérfürdő - mi állhat a háttérben?

 690Sajtóhírek szerint egy férfi infúziós állvánnyal négy beteget megölt és kilencet megsebesített a Bodza megyei Săpoca község pszichiátriáján. A vasárnap virradóra történt eset tovább nyújtja azon horrorsztorik listáját, amikor pszichiátriai kezelés alatt álló ember követ el értelmetlen vérengzést. Ám a lehetséges ok tekintetében egy tényezőn sokan átsiklanak: a pszichiátriai szerek szedése által kiváltott agresszión.
 
A hírek szerint néhány nappal korábban alkoholelvonási tünetekkel felvett férfi először a saját kórtermében, majd a szomszédos kórteremben kezdte ütlegelni társait az infúziós állvánnyal. Később menekülni próbált, de a bejáratnál rendőrök kapták el. A végeredmény: négy halott, kilenc sebesült.
 
Kétségtelen, hogy az alkoholizmus és az alkoholmegvonás sok észszerűtlen tettre sarkallhatja az embert. Ám úgy tűnik, a pszichiátriai szerek ennél durvább mellékhatásokat is kiválthatnak. Már 1975-ben megjelentek tanulmányok, amelyek olyan, tudatmódosító pszichiátriai szereket szedő betegeket írtak le, akik „heves késztetést éreztek, hogy megtámadjanak bárkit, aki a közelükben van”. Egy tanulmány, amely megvizsgált 950 olyan erőszakos tettet, amelyet antidepresszánsokat szedő emberek követtek el, 362 gyilkosságot, 13 iskolai lövöldözést, 5 robbantásos fenyegetést vagy robbantást, 24 gyújtogatást, 21 rablást, a repülőgépének lezuhanását okozó 3 pilótát, valamint több mint 350 öngyilkosságot és öngyilkossági kísérletet talált.
 
Az elmúlt tíz-tizenöt évben világszerte sorozatban láttak napvilágot gyógyszerészeti és egészségügyi szakhatóságok részéről olyan figyelmeztetések, amelyek egyes pszichiátriai szerek rémisztő mellékhatásaira hívják fel a figyelmet – többek között arra, hogy a mellékhatások között szerepelhet az öngyilkosság vagy az erőszakos viselkedés is. Az amerikai gyógyszerügyi hatóság, az FDA azt is szükségesnek látta, hogy egyes antidepresszánsok dobozán vastag fekete keretben figyelmeztessenek az öngyilkosságot okozó mellékhatásra – antidepresszánsoknál, amelyeket éppen „depressziósoknak” írnak fel leggyakrabban. Ezen szerek jó része Romániában is széles körben forgalomban van.
 
Nem is csoda, hogy hasonló esetek Európában, így Romániában és Magyarországon is rendszeresen történnek. 2010-ben a Győrhöz közeli Tényőn egy pszichiátriai kezelés alatt álló férfi baltával végzett lányaival és feleségével. A férj ezután felvágta ereit, de mivel nem halt meg, egy késsel mellkason szúrta magát, de még ekkor is életben maradt. Ezután láncfűrészt vett magához, amelyet végighúzott a homlokán, majd elvágta vele a saját torkát.
 
Vajon hány hasonló tragédiának kell még történnie ahhoz, hogy a nyilvánosság végre felfigyeljen: a pszichiátriai szereknek és kezelésnek szoros köze lehet a brutális tettekhez? A mostani, săpocai esetnél sem ártana megvizsgálni, vajon maga a pszichiátriai kezelés és az adagolt pszichiátriai szerek mennyire voltak kiváltói az ámokfutásnak.
 
Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevű nemzetközi emberjogi szervezet rövid dokumentumfilmet készített erről a témáról, amely bemutatja legfontosabb adatokat és összefüggéseket. A mintegy tízperces film megtekinthető a szervezet nemzetközi honlapján:
 
 
 
 

Kényszerpszichiátria: segítség vagy erőszak?

m t elgassier 1164596 unsplashNem kell sokáig figyelemmel követnünk a médiahíreket, hogy előbb-utóbb beleütközzünk olyan híradásba, amely elmezavartól szenvedő emberekkel és társadalomra gyakorolt hatásukkal riogatja az egyszeri olvasót. Utcára került skizofrén hajléktalanok, combino-s gyilkos, öngyilkossági statisztikák, amelyek hátterében pszichiátriai betegségek állnak – aki a médiából szerzi értesüléseit erről a témáról, mi egyebet gondolhat, mint amit ott mondanak neki? De vajon tényleg el kell hinnünk, hogy a pszichiátriai betegségek tengerének hullámai elborítani készülnek minket, és csak a pszichiátria dobhat mentőövet fuldokló társadalmunknak?

Ma már vezető pszichiáterek is egyetértenek abban, hogy a hatalmas, hodályszerű intézetekben, vastag falak és zárt ajtók mögött alkalmazott pszichiátriai "kezeléseknek" nincs nagy jövője. Helyette, mondják, fokozni kell az ambuláns ellátást és a közösségi pszichiátriát, és kötelezni kell a hajléktanokat pszichiátriai kezelésre. Pénzt, pénzt, még több pénzt a pszichiátriába, hogy megmentsen minket e zavart elméjű emberektől, akikkel a társadalom nagy része nem szívesen néz szembe – csak vigyék el őket előlünk!

Nem is lenne nagy baj mindezzel, ha biztosak lehetnénk benne, hogy a pszichiátria meg tudja oldani ezt a társadalmi problémát. Ám a tényleges adatok más képet mutatnak.

Manapság még mindig nem eléggé közismert az a tény – bár egyre több nyilvánosságot kap –, hogy a pszichiátriai kezelések hatékonysága nagyon messze elmarad attól, amit a társadalom e kezelésektől elvár. A magyar pszichiátria egyik „nagy öregje”, a 2013-ban elhunyt Dr. Buda Béla így írt erről: „...az agy mélyreható megismerése ellenére nem találják a főbb betegségformák egyértelmű patológiáját [kórtanát]. … Viszont tény, hogy a diagnózisok vitathatók, nem validak [érvényesek], és az idők folyamán szembetűnően és zavaróan idomultak a gyógyszeripari kínálatokhoz.” Úgy tűnik, nem ok nélkül nyilatkozott így Gaszner Péter sem, a korábbi OPNI pszichiáter professzora 2002-ben, a pszichiátria gyógyítási hatásfoka kapcsán: „Nem véletlen, hogy tünetmentességről beszéltem és nem gyógyításról. Gyógyítani azt a betegséget tudjuk, aminek biztosan tudjuk az okát.” A pszichiátriai kezelések nem mérhetőek össze a testi orvoslásban használt kezelések eredményességével.

Emberek lelki, szellemi nehézségeit nem lehet kémiai anyagokkal megoldani. A pszichiátriákon adagolt szerek csupán arra szolgálnak, hogy kémiailag elnyomják a kellemetlen mentális megnyilvánulásokat, ez azonban hosszabb távon nem segít az illetőnek a mentális nehézsége leküzdésében. Nem véletlen, hogy ha a gyógyszerezett páciensek abbahagyják a szer szedését, „visszaesnek”: tüneteik kiújulnak, amire a pszichiáterek rendszerint azt mondják: „nem szedte elég ideig a gyógyszereit”, de valójában arról van szó, hogy ezek a szerek nem állítják helyre az illető mentális egészségét, és csupán addig nyomják el a tüneteket, ameddig szedik őket.

A világ különböző egészségügyi szakhatóságai az elmúlt egy-két évtized során sorozatban adtak ki hivatalos figyelmeztetéseket arról, hogy bizonyos pszichiátriai szerek (amelyek jó része Magyarországon is használatos) fokozhatják az erőszakos viselkedés és az öngyilkossági gondolatok kockázatát. Így ezek a szerek éppenséggel fokozhatják a kezelés alatt állók erőszakos késztetéseit, kiszámíthatatlan magatartását – amit éppen elkerülni szeretnénk. Magyarországon is hosszúra nyúlik az olyan esetek listája, amikor pszichiátriai kezelés alatt vagy közvetlenül utána követett el a páciens értelmetlenül erőszakos cselekményt – sokszor a saját családját mészárolva le.

Valamilyen szinten persze nevezhetjük megoldásnak, ha a zavart elmeállapotú, „skizofrén”, kiszámíthatatlan, a környezetét zaklató vagy veszélyeztető embereket elszállítjuk, hiszen így legalább el vannak különítve a környezetükben élő emberektől. Ezt azonban ne nevezzük szépítően „gyógykezelésnek”, hanem nevezzük annak, ami: elkülönítésnek, elzárásnak. Ez rendészeti, nem orvosi kérdés. Az ilyenkor alkalmazott pszichiátriai "kényszergyógykezelések" hosszú távon semmit nem fognak javítani a helyzeten; kikerülésükkor ezek az emberek legtöbbször ott folytatják, ahol abbahagyták.

Sajnos úgy tűnik, a pszichiátriai rendszer további fejlesztése nem oldaná meg a társadalmunkban jelen lévő mentális problémákat, mert napjaink pszichiátriai rendszere és kezelései erre nem alkalmasak. De hogy szükség van egy olyan elmeegészségügyi rendszerre, amely hatékonyan tud gondoskodni a mentálisan zavart emberekről, az nem kétséges. Több példa van a világban olyan intézetekre, amelyek tudatmódosító pszichiátriai szerek nélkül, erőszak nélkül, eredményesen tudtak segíteni a mentális nehézségekkel küzdőknek.

Egy olyan hely, ahol a puszta gyógyszerezés helyett inkább az emberek lelki bajainak valódi okait keresik és kezelik, egy hely, ahol a mentálisan zavart embereket a bizalom légköre, biztonság és nyugalom veszi körül, ahol nem háborgatják őket, ahol megfelelően táplálkoznak és eleget alszanak, teljes orvosi kivizsgálásban részesülnek, meghallgatják őket és olyan tevékenységeket végezhetnek, ami javítja önbecsülésüket, sokkal többet tehet ezekért az emberekért, mint napjaink elsősorban kemikáliákra épülő pszichiátriai kezelései.

Öt éve nincs velünk a "Nagy Nevettető" – Robin Williams halálának évfordulóján

Robin Williams pinterestÖt esztendeje már, hogy a "Nagy Nevettető" Robin Williams önkezével vetett véget életének. A halálát követő boncolás eredménye szerint az Oscar-díjas színész vérében Parkinson-kór elleni gyógyszert, valamint kétféle antidepresszánst találtak. Miért végez magával valaki, aki nemcsak filmszerepben játszotta tökéletesen, hanem lényével s egész életművével is szinte azt bizonyította: a nevetés gyógyít?
 
Mint utóbb megemlékezik róla, valaha a nevettetés a „túlélést” jelentette számára: gyermekként sokat költözött családjával, s Egyesült Államok-szerte a humora mentette meg a kis Robint attól, hogy új lakhelyein a helyi fiúk eltángálják. A zeneoktatása révén világhírnévnek örvendő New York-i Juilliard School színművészképzőjét látogatja huszonkét évesen 1973-tól, ahol emelt szintű, kétfős osztályba (a Superman szerepében a későbbiekben filmcsillaggá váló) Christopher Reeve-vel jár. Bár szellemességével nem mindegyik tanára elismerését vívja ki, a páratlanul tehetséges Robin Williams tanulmányai végeztével nem a színházat, hanem azt a színpadot választja, ahol sziporkázó humorát s rögtönzőképességét együttesen kamatoztathatja: stand-up show-kban lép föl San Franciscóban és Los Angelesben. 
 
Önálló műsoraival a sikere akkora, hogy őt magát a műfaj megújítójaként jegyzik, a hetvenes évek végén pedig önálló tv-sorozatot kap: az Egy úr az űrből című helyzetkomikumon alapuló sorozat címszerepében alakíthat földönkívülit. S amint a továbbiakban több mint száz filmben szerepel, örökké emlékezetes drámai alakításokkal világhírnevet és számos más díjat – köztük egy Oscart – hozó filmalkotásokban érvényesül sziporkázó személyisége: Holt költők társasága, Jó reggelt, Vietnam!, Good Will Hunting, Színes álmok jönnek, Patch Adams, Jumanji, Pán Péter a Hook-ban... S életén végigkíséri a sikeres hollywoodi színészek sorsa: kokain-függősége és alkoholizmusa ki-kiújul – idevágó sziporkája: „A kokain: Isten így közli veled, hogy túl sok pénzt keresel.” 
 
A színpadot-közönségét egymaga bármeddig eluralni kész, szókimondó parodista-humorista – aki még a halála előtti évben is televízió élő műsorában szórakoztat –, egy 2002-es önálló fellépésén, melyben a „bolygónk egyik legmókásabb hapsijaként” konferálják fel, az antidepresszánsokról – „a Zolofttól a Prozacig” – megvallja, szerinte mire jók: „...nem érzel semmit, nem is csinálsz semmit. Cs*szd meg mindet!” 
 
A Parkinson-kór velejárója lehet depresszió, a depresszióé pedig öngyilkosság – nyilatkozzák a bennfentesek. De ha a színész kapott antidepresszánst, mégis, miért végzett magával? Vagy lehet, hogy éppen az antidepresszánsok – mivel van ilyen mellékhatásuk – idézték elő öngyilkosságát, mint annyi más ember esetében?
 
„A személyiség sérüléseinek katartikus feldolgozásában segíthet a komédiázás” – vallotta korábban a Komédiás, aki fölött végül győzedelmeskedett a drog- és gyógyszeripar. A hálószobájában egy notebookban böngésző oldalak maradtak megnyitva: élete utolsó óráiban további lehetséges betegsége és gyógyszerek után kutatott... Az öngyilkosságát kivizsgálók jelentésében ez áll: „...arra panaszkodott, nem tetszik neki az, ahogyan a gyógyszerei miatt érzi magát.” 
 
A Nagy Nevettető nem az első művész, akinek a halálán megdöbbentünk, bár tudjuk, hogy pszichiátriai szereket szedett, amelyek akár öngyilkossági hajlamot, továbbá erősebb függőséget váltanak ki, mint az utcai kábítószerek. 
 
Ideje lenne megvizsgálni a gyógyszergyártók és pszichiáterek felelősségét, miután oly sokan esnek áldozatul világszerte ezeknek a szereknek – nem csak hírességek, hanem a közönségük is.
 

Frankfurti gyilkos és combinós gyilkos: a hasonlóság kísérteties

architecture 908851 1920A frankfurti vasútállomáson lökött a vonat alá egy édesanyát és nyolcéves fiát egy Eritreából Svájcba áttelepült férfi hétfőn. Az anya megúszta, de a fiút halálra gázolta a beérkező vonat. Az indíték ismeretlen, a férfi „példás hátterű” bevándorló volt. Ám az ügy kísérteties párhuzamot mutat a 2014-es, Budapesten történt combinós gyilkossággal.

Újabb tragédia, amelyre látszólag nincs magyarázat. Az afrikai, ortodox keresztény férfi 2006-ban érkezett Svájcba, menedékjogot kapott, és a hatóságok szerint azóta példásan integrálódott a társadalomba. Most mégis embert ölt. Miért?

A társadalom gyászol, a hatóságok pedig ismét – mint hasonló esetekben általában – biztonsági szigorításokat fontolgatnak. Ám a híradásokban feltűnik valami, ami nagyon is magyarázhatja az értelmetlenül erőszakos cselekményt, és ami furcsa hasonlóságot mutat a néhány évvel ezelőtti combinós gyilkossághoz.

Az Associated Press híradása szerint az eritreai férfi az utóbbi időben pszichiátriai kezelés alatt állt. Ha pedig pszichiátriai kezelés, akkor szinte biztosra vehető az is, hogy a férfi pszichiátriai szereket szedett. Ezekről pedig régóta jól ismert tény, hogy bizonyos típusaik kifejezetten kiválthatják az erőszakos viselkedést mellékhatásként. Olyannyira, hogy az amerikai gyógyszerügyi hatóság, az FDA kötelezően elrendelte, hogy bizonyos antidepresszánsok dobozán ezt a veszélyt vastag fekete keretben kell feltüntetni – mint a cigarettásdobozok oldalán.

Kísértetiesen hasonló volt a helyzet a 2014-ben történt combinós gyilkosság esetében is. Az elkövető, A. Áron, akit több napos pszichiátriai kezelés után engedtek ki a János kórházból, kiengedése másnapján a Margit híd budai hídfőjének villamosmegállójában a beérkező villamos alá rúgott egy idős asszonyt, aki belehalt a sérüléseibe. Itt is pszichiátriai kezelés volt a tragédia közvetlen előzménye.

Az is kiderült: nem a frankfurti volt az első ilyen eset Németországban. A Hirado.hu információi szerint január végén Nürnbergben három fiatalt löktek a vonat elé, ketten közülük meghaltak. Márciusban Berlinben egy 34 éves férfit egy ismeretlen támadó a sínek közé lökött; a férfinak eltört a nyakcsigolyája. Másfél hete Duisburg közelében egy támadó egy 34 éves nőt lökött a sínekre, aki belehalt sérüléseibe.

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevű emberjogi szervezet hazai csoportja szerint mostanra már túl sok brutális, értelmetlen gyilkosság köthető a mellékhatásként erőszakot okozó pszichiátriai szerek szedéséhez, ezért éppen itt lenne az ideje, hogy az ilyen esetekben a kezelő pszichiáter felelősségét is megvizsgálják.