Az idős férfi évek óta parkinson-kórban szenvedett, kezelőorvosa tanácsára családja bevitte őt a helyi kórház pszichiátriai osztályára. Mire lánya felért utána a kórterembe, hogy odaadja neki a ruháit, édesapját már bepelenkázva találta, az ápolók pedig az ágyához „rögzítették”. Lánya ekkor úgy határozott, hogy semmiképpen nem fogja őt ezen a helyen hagyni, ahol már az első percben megfosztják emberi méltóságától saját felelősségére hazavitte őt.
Másfél hónappal később egy családi vita folytán a férfi zaklatottá vált, ezért családja abban a pillanatban nem látott mást megoldást, mentőt hívtak hozzá. Mire azonban a mentősök kiértek, a férfi már teljesen megnyugodott, teljesen veszélytelen volt. Saját maga ült be a mentőautóba, és saját lábán sétált be a sürgősségi osztályra – ahonnan aznap éjjel ismét a pszichiátriára vitték. Csakúgy mint legutóbb, ez alkalommal is rögvest bepelenkázták és az ágyához kötözték. A pszichiáter, aki kezelte őt, igyekezett meggyőzni a családot, hogy a férfi veszélyes rájuk nézve, ezért bent kell maradnia a pszichiátrián.
Lánya elmondása szerint azalatt a három hét alatt, míg a kórházban tartották a férfit, testén kék-zöld foltokat vett észre, majd tüdőgyulladást kapott, amitől láza is lett, az utolsó másfél hétben pedig már cukor- és vérnyomásra szedett gyógyszereit sem adták be neki.
Aznap, amikor teste feladta a küzdelmet, lánya és unokái bementek hozzá meglátogatni, de addigra már beszélni sem tudott. Mikor saját lábán ment be a kórházba, még el tudta látni magát és mindennapi feladatait. Attól a „kezeléstől”, amit a pszichiátrián tettek vele, három hét alatt teljesen leépült, esélyt sem kapott rá, hogy valaha visszatérhessen a családjához.