Pár dolog, amit nem tudtam a depresszióról

Csontig hatoló félelem lehet úrrá ma bárkin, aki elég hosszasan gyűjtögeti az információkat a koronavírus terjedéséről a médiahírekből, különös tekintettel a közösségi médiákra. Azok az emberek pedig, akik eddig amellett is egyedül érezték magukat, hogy nap mint nap közösségekbe jártak, most igazán mélyre süllyedhetnek a magány sötét bugyraiba. E két tényező jócskán több lehet mint elég ahhoz, hogy depressziós tüneteket váltson ki az emberek egy részéből. Ez vajon kétség kívül azt jelentené, hogy mentális betegségben szenvednek?

Ha megkérdezünk erről egy pszichiátert, a válasza megjósolhatóan az lesz, hogy egy kémiai egyensúlyzavar állt elő az agyban, túl kevés a szerotonin, de szerencsére többféle gyógyszer is rendelkezésre áll annak helyreállítására. A depresszió jelensége felettébb szembeötlő: tényleg tartósan nyomott lesz a hangulatunk, elveszítjük az öröm és az önbecsülés érzésére való képességünket, egyre kevésbé tudjuk ellátni mindennapi feladatainkat, és emellett tényleges testi tünetek is előjöhetnek. De minden eddigi véleményt félretéve szemléljük meg ezt a képet egy röpke pillanatra. A felsorolt „tünetek” közül vajon melyik nem volna természetes akkor, ha egy ember hosszú ideje magányos és ráadásul a közeli jövő kifejezetten fenyegető események sorát tartogatja számára?

Éppen ezt a témát járta körül egy tavalyi év elején megjelent könyv, ami azóta best sellerré vált: az Elvesztett kapcsolatok. Az író, Johann Hari jelentős mértékű kutatásokat végzett a terület szakértőit segítségül hívva, és igen meglepő álláspontra jutott. A depresszió és a szorongás nem valami agyi rendellenesség okozatai. Ezek egyszerűen tünetek, az életmódunk, életvitelünk hatásaira adott reakcióink, melyek eltérő mértékben ugyan, de minden embernél megfigyelhetőek.

Látszólag egyikünk sem nevezhető magányosnak, hiszen nem vagyunk bezárkózva, rengeteg emberrel vagyunk kapcsolatban nap mint nap. Családtagok, munkatársak, edzőpartnerek, baráti társaságok vesznek körül minket, így nem annyira szembetűnő a tény, hogy valahogy mégis kínozhat a magány. Szó mi szó, tényleg rengeteg ember vesz körül minket, ám a modern társadalom egyik jellemzőjeként az egyének egyre felületesebben kommunikálnak egymással, egyre ritkábban alakulnak ki közeli barátságok, bensőséges kapcsolatok. Ha az ember azt érzi, hogy senki sem érti meg őt igazán, magányossá válik. Az egyre súlyosbodó magány pedig bizony, egyre hajlamosabbá tesz minket arra, hogy depresszióra jellemző tüneteket produkáljunk.

„Képzeld el, hogy a magányt a kultúránkban egy egyenes vonal méri. Az egyik végén nulla százalékban érzed magányosnak magad, a másik végén pedig száz százalékban. Ha a közepes értékről – ötven százalék – elmozdulsz hatvanöt százalékig, a depresszió tüneteinek kialakulási esélye a nyolcszorosára emelkedik az esetedben.”

Mi a helyzet akkor azzal az elmélettel, hogy a depressziót kémiai zavarok okozzák az agyban?

Az író, aki korábban maga is 13 éven át szedett antidepresszánsokat eredménytelenül, 7 különböző okot is talált, ami a depresszió és szorongás tüneteiért felelős. Egy fejlődési neurológus, Dr Marc Lewis véleményét kérte ki ebben a kérdésben.

„Amikor elmondtam Marcnak, hogy tizenhárom évig antidepresszánsokat szedtem, és mindig azt mondták nekem, hogy az összes gyötrelmet az agyamban lévő probléma okozza, ezt felelte: »Ez őrültség. Mindig az életedhez és a személyes körülményeidhez kapcsolódik.«”

„A depresszió és a szorongás »nem olyan, mint a tumor, amikor valami növekszik az agyadban, mert valami tényleg nagyon félrement a szövetben, ami megelőzi a pszichológiai problémákat – mondja. – Ez nem ilyen. Ezek, vagyis a külvilág által okozott szenvedés és az agyban történő változások együtt járnak.«”

„De, mondja Marc, van itt egy érdekes csavar – az a mód, hogy ami az agyban történik, igenis megváltoztatja a depressziós vagy szorongó emberek történetét.
„Képzeld el, hogy a depresszió vagy szorongás eddig tárgyalt hét oka közül valamelyik érvényes rád. Amint ez a folyamat beindul, az – mint minden más, ami történik velünk – valódi változásokat okoz az agyban, amelyek aztán saját lendületet vehetnek, ami elmélyíti a külvilágból érkező hatásokat.”

„Képzeld el, mondta, hogy „éppen felborult a házasságod, és elveszítetted az állásodat, és tudod, mit? Az anyádnak stroke-ja volt. Elég sok ez egyszerre. Mivel hosszú időn keresztül intenzív fájdalmat élsz át, az agyad feltételezi, hogy ez az az állapot, amelyben ettől kezdve túl kell élned – tehát elkezdheti kikukázni azokat a szinapszisokat, amelyek az örömöt és élvezetet jelentő dolgokhoz kapcsolódnak, és megerősíteni azokat, amelyek a félelemmel és kétségbeeséssel kapcsolatosak. Ez az egyik oka annak, hogy gyakran érezheted úgy, mintha valahogy beleragadtál volna a depressziós vagy a szorongó állapotba még akkor is, ha a fájdalom eredeti oka már elmúlt.”

Az agyunk tehát idővel alkalmazkodik az adott helyzethez, és annak megfelelően építi fel saját magát. Igaz ez akkor is, amikor a körülményeink hosszú ideig szomorúak vagyunk, és éppúgy igaz akkor is, mikor receptre felírt tudatmódosító szereket szedünk, melyek erőszakosan avatkoznak bele agyunk anyagcsere folyamataiba.

Sosem volt még ilyen fontos megértenünk, hogy azok a betegségnek hitt állapotok, melyekre pszichiáterek erős kémiai szereket írnak fel, valójában természetes reakciók az életbeli problémáinkra, melyeket gyakran nem is olyan egyszerű észrevenni.

„Hány alkalommal kérdezték meg az orvosaim, hogy lehet-e valami oka annak, hogy így érzem magam? Egyszer sem.”

Most, hogy rálátásunk van a probléma valódi okaira, kezdjünk el dolgozni a kezelésükön. Első lépésként, vegyük fel a kapcsolatot egy szerettünkkel, akivel már régen nem beszéltünk, és kezdeményezzünk egy bensőséges beszélgetést. Az internet korában a távolság már nem lehet akadály, hiszen videóbeszélgetéseken akár láthatjuk is egymást. A fertőzésveszély miatt kiadott korlátozások elmúltával pedig mindezt megtehetjük majd személyesen is. Lássuk be, a „magányt” valójában mi magunk teremtjük azzal, hogy bezárkózunk, és senkit sem engedünk elég közel ahhoz, hogy megérthessen minket. Ahogyan ezt ez idáig képesek voltunk teremteni, úgy az is hatalmunkban áll, mostantól másképp álljunk a dologhoz. Nagyon is emberi lenne, ha így döntenénk.