Alig telik el egyetlen hét anélkül, hogy ne hallanánk a mentális egészségről, a mentális egészségügyi problémák járványáról a társadalomban, különösen a fiatalok körében, a mentális egészségről való beszéd fontosságáról, valamint arról, hogy az ilyen típusú szolgáltatások mekkora nehézségekkel küzdenek az erőforrások hiánya miatt.
Bárki részéről, aki ezeket a híreket kapja, érthető, ha azt feltételezi, hogy mentális egészségügyi problémák temetik maguk alá a lakosságot; ki vagyunk téve a stressz, szorongás, depresszió, öncsonkítás és egyebek veszélyének. A mentális betegségek minden iskolában és úton-útfélen megtalálhatók. Érthető, ha valakinek az a benyomása, hogy ezekre a tényleges egészségügyi problémákra valódi kezelési módok állnak rendelkezésre, és az emberek jobban lesznek a megfelelő szakemberek által nyújtott gyógymódoktól.
De van itt egy óriási furcsaság. Ahol léteznek mentális egészségügyi szolgáltatások, és egyre több ember kap mentális egészségügyi kezelésnek tekintett (akár pszichológiai, akár gyógyszeres) ellátást, ezzel párhuzamosan növekedni kezd azoknak a száma, akiket mentális zavarok miatt munkaképtelennek minősítenek.
Természetesen sok embernek hasznos a mai rendszer. Egy felvilágosult mentális egészségügyi szolgáltató sok mindent tudna nyújtani, amely a mainál sokkal több ember számára hasznos lenne. A mentális egészségügyi szolgáltatások eredményeiről rendelkezésünkre álló adatok szerint jelenleg ez nincs így. Az első számú probléma, amellyel szembesülünk, az, hogy amikor az emberek (a média, a szakemberek és a közönség) mentális egészségről beszélnek, valójában nem tudják, miről beszélnek – és ez szó szerint értendő.
Mi az, hogy mentális zavar?
Mit értenek az emberek azon, hogy mentális zavar, mentális egészség, vagy éppen mentális betegség? Hol vannak a határok? Egy bizonyos viselkedés mikor számít abnormálisnak (a normálistól eltérőnek), kórosnak; ki határozza meg a kategóriákat, és milyen kritériumok alapján? Az orvostudomány nagy része megbirkózik azzal a kérdéssel, hogy hol a határ a normális és az abnormális között. Ami a mentális rendellenességeket illeti, a zűrzavar, bizonytalanság és a megnyilvánulások teljesen új szintjén találjuk magunkat, amikor ki akarjuk jelenteni, hogy valami nem normális, rendellenes vagy kezelést igényel. A pszichiátriában minden jelenség értelmezésre szorul, nemcsak a pontos határvonal meghúzása egészség és betegség között.
Ha valakinek eltörik a lábszárcsontja, akkor pontosan tudjuk, hogy hogyan tér el a helyzet a normálistól. Egy röntgen-felvétel pontosan mutatja az eltérést a csont állapotában, a személy nem tud a lábára állni, tehát az orvostudományi modell könnyen felállítható és a kezelés eredményessége egyértelműen bizonyítható.
Ahogyan bármilyen tárgyat (mint például egy széket) felmérhetünk, leírhatunk a működése szempontjából, az emberi testet is feltérképezhetjük, és a megbetegedéseit kezelhetjük.
Vannak esetek, amikor nem ilyen egyszerű egy rendellenesség okát kimutatni. A cukorbetegség estében a tünetek oka a cukor feldolgozásának eltérése a normálistól – ezt vérképelemzéssel, illetve a vizeltben kimutatható vegyületekkel meg tudjuk állapítani.
Előfordulhat olyan időszak a páciens életében, hogy a cukor feldolgozása nem megfelelő, de nem jelennek meg azonnali tünetek, illetve általános fáradtságérzet és koncentrációs zavarok lépnek fel, különösen a II-es típusú cukorbetegség esetén, amikor a test ellenállóvá válik az inzulinnal szemben, illetve nem termel elegendő inzulint.
A II-es típusú diabétesz akár hónapokig vagy évekig is felderítetlen maradhat – csak fertőzésekre való nagyobb érzékenységben fejeződik ki, és olyan fizikai paraméterek jelennek meg a szervezetben, amelyet egy diagnosztizáló személy objektív módon ellenőrizhet.
Mindazonáltal vannak viták a diabétesz kezelésével, korai diagnózisával és kezelésével kapcsolatban – mikor elegendő csupán az étrendi változtatás, mikor kell gyógyszeres kezelést kezdeni, mi a teendő a járulékos komplikációkkal, a krónikus betegség társadalmi és pszichés oldalával. De létezik egy objektíven nyomon követhető testi elváltozás.
Eddig rendben vagyunk. Léteznek azután olyan egészségügyi problémák, ahol vannak tünetek, vannak mérhető fizikai jellemzők, de vannak rejtélyes jelenségek is – például számos fejfájásra nem tudunk pontos magyarázatot. A migrén esetében például csak a tünetet tudjuk leírni, az okot nem, de vannak fizikai jelenségek, amelyek ténylegesen patológiás helyzetet mutatnak.
Amikor fájdalomról és az idegrendszert érintő problémákról ejtünk szót, akkor egyre lényegesebbé válik a pszichológiai tényező. De fel lehet állítani diagnózist, amely nagyrészt fizikai jelenségekre épül. (Bár időnként előfordulhat szimulálás, illetve pszichológiai tényezők is szerepet játszhatnak.)
Amikor mentális zavarokról kezdünk beszélni, akkor számos új probléma merül fel, mert olyan viselkedésbeli és tapasztalat-beli „tünetekről” beszélünk, amelyek különféle kultúrákban és különféle történelmi időszakokban különböző értelmezést kapnak. Tehát az orvosi gyakorlat olyan területére érkezünk, ahol már nincsenek objektív tesztek vagy tünetek – hanem minden elem értelmezés, kulturális szempontú megítélés alá esik, és kizárólag a páciens vagy az orvos elmondásán alapszik.
Ez azt jelenti, hogy a praxis olyan területére érkezünk, ahol nemcsak az vitatott, hogy hol vannak a határvonalak, hanem az is, hogy mi mit jelent egyáltalán, milyen tüneteket hogyan értelmezünk, hogy bizonyos helyzetben mi tekinthető tünetnek, ami más helyzetben nem az. Nincsenek objektív jelek, tesztek, nincs fizikailag megjelenő viszonyítási rendszerer, tehát kizárólag emberek (orvosok és páciensek) elmondására, megfigyeléseire épül minden.
Már nemcsak határokról van szó, hanem az alapvető paraméterekről, hogy mit tartunk egyáltalán orvosi problémának, és mi inkább elméleti – filozófiai kérdés.
Ha egy páciens arról számol be, hogy nem tud aludni, nem tud enni, és „depressziósnak érzi magát”, valamint megtudom róla, hogy egy hosszú távú kapcsolata megszűnt, és ez aggasztja…? Ez „depresszió” mint agyi rendellenesség, vagy „szomorúság”, amin előbb-utóbb úrrá lesz orvosi kezelés nélkül? Nem tudok belelátni a páciens mentális mintázatába – senki nem képes erre.
A szomorúság, vagy a depresszió, vagy bármelyik esetében nem tudom pontosan, hogy valójában mivel állok szemben. Ez egy agyi elváltozás, vagy a veszteség feldolgozásának pszichológiai folyamata? Az aggasztja, hogy elveszítette a társadalmi kapcsolatrendszert, ami a partneré tartozott, vagy az aggasztja, hogy lesz a szakítás hatással a gyerekére, vagy az a gond, hogy hosszú idő után újra dolgoznia kell majd járnia, vagy mindez egyszerre?
Valójában nem tudok semmit arról, hogy mi okozta a helyzetet, amiről az illető beszámol – így nem kerülhetem ki a szubjektivitásomat – illetve a páciens szubjektivitását. Csak találgathatok a “diagnózis” kérdéséről (megközelítő magyarázat), amit azok a szavak, hogy “jelentős depresszív zavar”, „Major Depressive Disorder” (MDD) nem tesznek világossá.
Amikor érzelmi tapasztalatokról beszélünk, akkor összegyűlt tapasztalatokról beszélünk. A szavak, amelyekkel leírjuk ezeket, akkor egyfajta kulturális rendszert használunk, hogy érthetővé tegyük mások számára is. A segédeszközök a leíráshoz maguk is befolyásolják a tapasztalat értelmezését. Az, hogy “összetört a szíved” más értelmezési rendszert jelent, mint az, hogy “te depressziós vagy”, ami eltér attól, hogy “egy fájdalmas tapasztalatot élsz át, amiből ki fogsz lábalni.”
A mentális egészség, betegség és zavar nem függetleníthető a társadalmi környezettől, nem olyan „dolog”, ami megfoghatóan létezik az anyagi világban vagy valahol a személy testében. Nem lehet olyan kauzális módon leírni, mint egy törött lábat, vagy akár a migrént.
Mégis ezen a módon beszélünk mentális egészségről, mintha tudnánk, hogy mi az a „dolog”, amiről szó van, és feltételezzük, hogy kontextustól függetlenül, objektíven létezik a személyben, a páciens vagy a kezelőorvos szubjektivitásától függetlenül.
Ha ön azt hallja, hogy a népesség egynegyede jelenleg vagy a jövőben mentális rendellenességben szenved (majd), akkor legyen óvatos. Ez egy döbbenetes tévedés, döbbenetes következményekkel a páciensek és a szakemberek számára. Az emberek negyede milyen „dologgal” rendelkezik? Hol van ez a „dolog” és hogyan lehet megtalálni? Hogyan lehet pontosan „megmérni”, ha nem lehet tapasztalati úton „lokalizálni”?
Nem létezik olyan dolog, hogy pszichiátriai diagnózis
Az orvostudományban a diagnózis annak a folyamata, hogy felfedezzük, hogy milyen elváltozások okozzák a páciens állapotát vagy tüneteit. Tehát a diagnózis ok-okozati összefüggéseket tár fel. Egy diagnózis felállítása technikai jártasságot igényel, a kezelés beállítását a beazonosított patológiás állapotra.
Az ál-diagnózisok, mint például „bipoláris zavar”, nem magyaráz meg semmilyen viselkedést, csupán tüneteket vagy tapasztalatokat ír le, magyarázat nélkül. Magának a „tünet” szónak a használata is problematikus, hiszen az orvostudományban a „tünet” szó olyan páciensre utal, akinek valamilyen betegség miatt vannak bizonyos tapasztalatai és azzal kapcsoljuk össze gondolatilag, hogy orvosi eljárásól van szó, amely mögött a tünetek magyarázata áll.
Az ember jelentést igyekszik tulajdonítani a dolgoknak, és erre a célra sokféle osztályozási rendszert dolgozott ki a világ jelenségei számára. A nyelv maga egyfajta kategória-rendszer, a szavak maguk különféle jelenségek szimbólumai. Viszont a különféle osztályozási rendszereknek különféle funkciója van. Egy diagnosztikai osztályozás magyarázatot foglal magába. Azaz okozati összefüggésekre világít rá. Ezért mondjuk azt, hogy „az orvosom szerint a mellkasi fájdalmamat savas reflux okozza, nem szívroham”. Általában azért megyünk orvoshoz, hogy válaszoljon a „miért” kérdésére, és remélhetőleg az alapján megfelelő kezelést adjon.
Azonban a pszichiátriai diagnózisok nem magyarázzák meg a tüneteket. Nézzük a következő példát: Ha megkérdezzük, “mi a depresszió?”, akkor a magam részéről nem tudok rá patológiai abnormitás leírásaként szabatosan válaszolni. Nem mondhatom azt, hogy a depresszió olyan betegség, amely az agy abnormálisan alacsony szerotonin-szintjéből adódik. Nem mondhatom ezt, mert ugyan számos kutatást végeztek a témában, nincsenek objektív tesztek, amelyekkel ilyesmit ki lehetne mutatni (vagy amellyel meg lehetne cáfolni az állítást).
Ehelyett azt válaszolhatom a kérdésre, hogy leírható azzal, hogy a “depresszió rossz hangulatot jelent és negatív gondolkodásmódot” és hasonlókat. Ezt összehasonlíthatjuk azzal, hogy arra a kérdésre, hogy “mi a diabétesz?” azt válaszolom, hogy elmondom a tüneteit: gyakori vizelési inger, szomjúság, fáradtságérzet. Ekkor orvosdoktorként nagy bajban lennék, mivel számos más testi betegség van, amely ezekkel a tünetekkel jár, és előfordulhat, hogy az ezeket a tüneteket mutató páciensnek nem is diabétesze van.
A kérdés megválaszolásához, hogy “mi a diabétesz?” A betegség általános patológiáját kell elmondanom, beszélnem kell a cukor megemésztéséről, mint pl. “A diabétesz olyan betegség, amely során a vérben található glükóz, más néven vércukor, túl magas.” Egy hipotetikus, azaz feltételezett diagnózisból, a személyes véleményemtől független empirikus, azaz megtapasztalható adatokhoz kell folyamodnom a diagnózis felállításához. (vizeletvizsgálatot kell végeztetnem ketonokra, illetve éhgyomorra végzett vércukorszint-mérést is kell kérnea labortól).
Az orvoslás nagy részén a diagnózis okozati összefüggésben van a páciens tapasztalataival/tüneteivel, azaz egy “technikai” osztályozási rendszerben jelenik meg.
A probléma azzal, hogy olyan osztályozási rendszert használunk, mint a “depresszió” esetében, ahol a vizsgálat abból áll, hogy felteszünk néhány kérdést egy személynek. Ha megkérdeznének, hogy miért érzi magát a személy rosszkedvűnek, és azt válaszolnám, hogy mert depressziója van, akkor jogos lenne a kérdés: “honnan tudod, hogy a rosszkedvét depresszió okozza?”
Az egyetlen válasz, amit adhatnék a kérdésre, hogy onnan tudom, hogy depressziós, hogy rossszkedve van. Más szóval, ha olyan osztályozást használunk, amely csak leír valamit, okozati összefüggések nélkül, akkor a filozófiában “tautológiaként” ismert jelenségbe ütközünk. A tautológia egy körkörös gondolati csapda. Egy leírás nem magyarázza meg önmagát: a rosszkedv és a depresszió ugyanazt jeleneti, az egyik nem ad magyarázatot a másikra.
Igen zavarbaejtő, amikor orvosok ilyen leíró szavakat adnak egy állapotra, mint a depresszió, hogy megmagyarázzanak valamit, és nem érzékelik a tautologikus körkörösség problémáját. Ha azzal magyarázzuk a depressziót, hogy valaki rosszkedvű, az olyan, mintha azt mondanám, hogy azért fáj a fejem, mert fejfájásom van. Vagy a köhögésemet egy köhögési zavar okozza. Azaz a pszichiátriában a tünetek megnevezését hívjuk diagnózisnak, amely leír valamit, de nem ad rá magyarázatot.
Ha az orvoslás többi része is úgy működne, mint a pszichiátria, akkor amikor valaki elmenne egy körzeti orvoshoz, mert köhög, akkor az orvos egyáltalán nem vizsgálná meg; feltenne néhány kérdést a köhögésről és az előzményeiről, majd közölné, hogy „Önnek visszatérő köhögési rendellenessége (VKR) van” és adna egy szteroidos inhalátort, naponta egyszeri használatra.
Az inhalátor csak általános hatást kelt, tágítja a légutakat, tehát rövid távon javulnának a tünetek… Ha azonban önnek közben súlyos légúti fertőzése lenne, akkor az állapota a kezdeti javulás után valószínűleg romlana. Ezen kívül a szteroidok hosszú távú használata kellemetlen és veszélyes mellékhatásokkal járna.
Ha a VKR az egyik lehetséges orvosi “diagnózis” lenne, akkor volnának páciensek, akik hinnének benne, és lelkesen használnák a szteroidos eszközt, akár hosszú távon, míg mások számára borzasztó mellékhatások jelentkeznének, akár életveszélybe kerülnének.
De nem akarjuk, hogy az orvosunk így viselkedjen. Legalábbis szeretnénk, ha egy sztetoszkóppal meghallgatná a légzésünket, esetleg további vizsgálatokra küldene, talán röntgenre is, ha nem egyértelmű, hogy mi okozza a köhögést. Az orvoslásban a diagnózis felállítása fontos elem. Meghatározza azt, hogy az orvos milyen kezelést ír elő, ami a felfedezett okot igyekszik megszüntetni.
Az, hogy évtizedek óta nem létezik valódi tudományos kutatási eredmény pontos biológiai vagy pszichológiai paraméterre, amely egyértelműen alátámaszt egy pszichiátriai diagnózist, azt jól ismerjük. Az orvostudomány többi ágával ellentétben, ahol okozati és fiziológiai tényezők együttesére épül a diagnosztika rendszere, a pszichiátriai diagnózisok kézikönyve nem kapcsolja össze a diagnosztikai kategóriákat okokkal vagy objektív fizikai tényezőkkel. Tehát nincsenek fizikai tesztek egyetlen mentális egészségügyi kézikönyvben sem, amely egy hagyományos diagnózis felállítását lehetővé tenné.
Annak a hiedelemnek, hogy a pszichiátriai zavaroknak felmérhető genetikai háttere van, nincs bizonyítéka a molekuláris genetikai kutatások szerint. A lehetséges genetikai okok a páciensek elenyésző töredékében szolgálnak magyarázatul az állapotukra, illetve a talált genetikai tényezők többféle megnyilvánulást okoznak, nem feleltethetők meg egy bizonyos diagnosztikai kategóriának.
Ehhez hasonlóan az agyi képalkotásra épülő kutatások nem vezettek kézzelfogható eredményre, különösen amikor tanulási nehézségekkel kapcsolatos összefüggéseket keresünk. Később adok néhány példát, a gyermekpszichiátria területéről, amikor a médiában hangosan hirdetett „tudományos felfedezések” közelebbi vizsgálata egészen más képet mutat, mint a sajtóközlemények.
A valódi oka annak, hogy a pszichiátriában nincs valódi eredménnyel kecsegtető genetikai szűrés, agyi szkennelés vagy más fizikai jellegű tesztelés, mert egyszerűen lehetetlen ilyen fizikai jellemzőt találni. A fizikai jelek kutatására költött dollármilliárdok nem hoztak semmilyen valódi eredményt. Ennek a legvalószínűbb oka az, hogy nincs genetikai vagy egyéb agyi abnormitás, ami az ismert pszichiátriai diagnózisok hátterében állna.
A pszichiátriában használt diagnosztikai kézikönyvek nem követték az elfogadott tudományos protokollt, ehelyett magukat a diagnózisokat szó szerint egyszerűen kitalálta néhány ember, akik jellemzően nagy befolyással bíró, rendszerint a fehér rasszhoz tartozó férfiak voltak.
A pszichiátriai diagnózisok koncepciója nemjcsak híján van az érvényességnek, hanem megbízhatatlan is. A megbízhatóságon azt értem, hogy ha ugyanazokkal a panaszokkal valaki több különböző pszichiátert felkeres, akkor vajon ugyanazt a „diagnózist” fogják-e megnevezni.
A megbízhatósági tanulmányok szerint nincs olyan pszichiátriai diagnosztikai kategória, amelyre nézve a megbízhatóság minden esetben magas lenne. Részletes írásos esetleírásokat (ez a módszer közelíti meg legjobban a klinikai gyakorlatban elvégezhető összehasonlítást) adtak különféle pszichiátereknek – és a diagnózisok, amelyeket felállítottak, jelentősen eltértek egymástól.
2013-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kiadta a Diagnosztikai és statisztikai kézikönyv 5. kiadását (DSM-5). Ez óriási bevételi forrás a számukra. A DSM-5 terepen való kiértékelése azt jelezte, hogy a megbízhatósága igen alacsony szintű. Azok a gyakori diagnózisok, mint a Major Depressive Disorder (nagyfokú depressziós zavar) vagy a Generalised Anxiety Disorder (általános szorongási zavar) olyan kevéssé voltak megkülönböztethetők, hogy inkább a pszichiáter személyétől függött a diagnózis, mint attól, hogy a páciensnek mi volt a problémája.
Összefoglalva, a pszichiátriai diagnózisok nem érvényesek (nincs tudományosan megalapozott magyarázatuk), alacsony a megbízhatóságuk, és klasszikus értelemben nem tekinthetők “diagnózis”-nak.
Mi a “normális” amelyhez az emberi viselkedést és tapasztalatokat viszonyítjuk?
Hogyan állapítjuk meg azt, hogy mi a “normális”? Ez alapvető fontosságú kérdés. A viselkedések és tapasztalatok értékelése, hogy mi számít zavarnak, egy olyan elképzelésen alapszik, hogy mi normális. Ezt vajon hogyan határozzuk meg, ki határozza meg, és milyen kontextusban?
Nem olyan viszonyokról beszélünk, mint amilyen a veseműködés. A veséknek nincsenek álmaik, különféle céljaik, félelmeik vagy egzisztenciális döntési helyzeteik. A mentális egészség magában foglalja mindezeket a szubjektív elemeket, amelyeket összekapcsolunk az emberi mivoltunk fogalmával.
Nézzük például az „önmagam” fogalmát. Hol található? Létezik-e olyasmi, hogy valakinek az “igazi önmaga”? Ha igen, akkor hogyan találjuk meg és mit gondolunk mindazokról a tapasztalatokról és viselkedésekről, amelyet nem tartunk valaki „igazi önmagának”? Akkor az nem is tartozik hozzánk, semmi közünk hozzá, vagy ez olyasmi, amitől meg kellene szabadulnunk?
Filozófusok, teológusok, szociológusok, antropológusok és sokan mások évezredeken keresztül próbáltak megbirkózni ezekkel a kérdésekkel. A “technológiák önmagunk megtalálására” címszó alatt számos jelenséget hangsúlyoztak ki azzal kapcsolatban, hogy mi minden határozhatja meg annak a módját, hogy hogyan tapasztaljuk meg saját valónkat a világban. Természetfeletti erők keze formálja-e, az őseink vagy istenek, illetve a társadalmi normák, melyek hordozzák azt az elképzelést, hogy mi normális, vagy mi tekinthető úgy, hogy a józan ész törvényeit követi. Az egyén mennyire térhet el az általánosan elfogadott normáktól, vagy mennyire szállhat szembe az uralkodó nézetekkel. Nem menekülhetünk el a szubjektív szempontoktól, amikor a szubjektumot igyekszünk megérteni.
Emiatt az a mód, ahogyan az ember lényegéről gondolkodunk, egyáltalán nem állandó, hanem időben és térben meglehetősen változékony, különféle kultúrákban és korszakokban különféle ideálokat követtek az egyén tapasztalatainak értelmezésére önmagával kapcsolatban. Például össze lehet vetni az általános tendenciákat a nyugati és a keleti elgondolásról az egyén önmagát érintő felfogásáról.
Ezek természetesen nem abszolút nézőpontok, csak tendenciák (mivel fennáll a sztereotípusok megfogalmazása, amikor totális valóságként próbáljuk leírni ezeket a tendenciákat), amelyek jellemzőbbek a különféle kultúrákban, így valószínűleg nagyobb hatással vannak azoknak a népcsoportoknak az elképzeléseire, akik ezekben nőnek fel.
Azáltal is megfigyelhetjük, hogy a különféle kultúrák hogyan közelítik meg az „önmagam” és a személyes problémák kérdését, hogy milyen szavakat használnak a leírására. Én félig iraki vagyok (apám révén) és 14 éves koromig ott éltem így beszélek arabul.
Az arab nyelvben nincs szó arra, hogy “mentális”, így nincs szó a mentális egészségre sem. Több szóval is meg lehet közelíteni a fogalmat, a legközelebbi talán az, hogy “nefseeyah”, ami megközelítőleg azt jelenti, hogy „önnön lélek” (szó szerint olyasmi, ami a „lélegezni” szóból származik – visszafordítani sem egyszerű más nyelvre).
Így érthetőbbé válik, hogy az önmagunkról és az elméről alkotott alapvető koncepció eltérő gyökerekkel rendelkezik. Az „őrület” szó az arab nyelvben “madzsnoon”, amely a “dzsinn,” szóból származik, és arra utal, hogy az illető egy természetfeletti jelenség martalékává vált; míg az angol szó, a “madness” a “mad”-ből származik, amely „dühös”-et is jelent.
Nyugaton hajlamosak vagyunk logikusabb, racionális kategóriákban gondolkodni önmagunkról, gyakran a természettudomány szavait használjuk, és úgy hisszük, hogy a pszichológia a természettudomány egyik ága (mert a tudományos kutatásban használatos nyelvezetet használja, és számokat említ), amely segít megérteni az ember különféle állapotait. Az egyén problémáit (amit a Nyugat “mentális egészségnek” nevez) olyan szakértők tárgyalják, kik ezt a tudományos nyelvezetet és logikát használják. A nyugati kultúrában szokatlan lenne egy paphoz vagy lelkészhez fordulni, hogy adjon magyarázatot egy páciens szenvedésére.
Ez a nyugati természettudományos meggyőződés adja annak az alapját, ahogyan a pszichiátriában és a pszichológiában az „abnormális” meghatározását találjuk. Az eredmény az, hogy az egyén áll a vizsgálat középpontjában, olyan egységként bemutatva, amely független a környezetétől, és az elképzelés az, hogy ha valami baj van vele, az csakis az egyéni problémája lehet, akár pszichológiai, akár biológiai értelemben.
A probléma úgy jelenik meg, hogy valami elromlott benne – azaz úgy tekintjük, mint a természettudományban, ugyanazokat az alapelveket követve. Ez a gondolkodásmód azt feltételezi, hogy egy személy látásmódjával, viselkedésével kapcsolatos problémákat úgy fogjuk megérteni, mint a természettudományban: kísérletekkel és mérésekkel – az individualista biológia és pszichológia alapján. Ezért használunk ilyen szavakat, mint “pszichopatológia,” “diszfunkció”, “diszreguláció”, “zavarra utaló”, és így tovább, és így tovább, hogy megfogalmazzunk és osztályokba soroljunk problematikusnak tartott mentális jelenségeket.
Sok következménye van annak, hogy ilyen módon próbáljuk értelmezni a “normális” és “abnormális” fogalmát. Először is erős késztetéssel jár, hogy különféle osztályokba soroljunk jelenségeket, hogy meg tudjuk érteni azokat. A folyamat úgy kezdődik, hogy elemezzük az egyént, hogy milyen jelei vannak a “pszichopatológiájának”, a “diszregulációjának”, stb, és ezek alapján különféle típusokba soroljuk őket. És azután ezeket a típusokat (a fentebb leírt hibás módon) diagnózisnak nevezzük. Az általunk alkalmazott módszerek értéket rendelnek a logikához és a gondolkodáshoz, és az érzelmeket az észszerű életmód akadályának tekintik. Így a pszichiátriai és pszichológiai technológiák nagy része gyanakvó mindazzal kapcsolatban, amit az érzelmek tesznek velünk, és olyan beavatkozásokat (intervenciókat) alkalmaz, amelyek létalapját végső soron az érzelmek irányítása jelenti.
Egy másik következménye annak, hogy a „mit jelent embernek lenni” kérdést ilyen módon válaszoljuk meg, hogy mindez idáig felvázoltunk, osztályoztunk és reklámoztunk minden elképzelhető módot arra, hogy az emberek hogyan lehetnek mentálisan abnormálisak. A pszichiátriai diagnosztikai kézikönyveinkben minden új kiadással tovább nő az általunk alkalmazható diagnózisok száma, illetve a rendellenességek diagnosztizálásának határai is. Ez a védtelenség érzetét kelti mindannyiunk számára, mivel mindenütt rendellenességek leselkednek ránk.
A gyakori média-megjelenések egy kiterjedt mentálhigiénés járványról, konkrét számokat említve, mint például „minden negyedik”, a megbélyegzés elleni kampányok, és az olyan speciális státuszú orvosi szervezetek, mint amelyez én is tartozom (Királyi Pszichiátriai Kollégium), amelyek a fizikai egészséggel való egyenlőséget hangsúlyozzák és tovább finanszírozást igényelnek, és anélkül, hogy jeleznék az általam hangsúlyozott meghatározási és eredményességet illető kérdéseket, tovább gerjesztik a pánikot a személyes mentális labilitásunkkal és kiszolgáltatottságunkkal kapcsolatosan.
Az, hogy hogyan fogalmazzuk meg emberi mivoltunkat és az ahhoz kapcsolódó problémákat, nem választható el azoktól az erőktől, amelyek a szubjektivitásunkat formálják. A filozófusok és a szociológusok ezt „társadalmi felépítménynek” nevezik. Az elképzelésünk arról, hogy a világ hogyan működik, és tulajdonképp mi a viszonyunk hozzá, abból alakul ki, hogy milyen elképzeléseket hallunk erről, és hogy ezek az elképzelések hogyan kapcsolódnak össze a valós, életbeli tapasztalatainkkal.
A megértés során a pszichológiai elképzelés jelenti a találkozási pontot a tapasztalataink összessége (végül is biológiai lények vagyunk hormonokkal és ösztönökkel) és a társadalmi életből szerzett tapasztalatok és üzenetek között. Nincs lehetőségünk ennek a tapasztalatnak végtelen számú értelmezésére, hanem elkerülhetetlenül azokra az értelmezési erőfeszítésekre fogunk támaszkodni, amelyekkel felnövünk, illetve azokra a hatásokra, amelyek leggyakrabban érnek minket (mint például a média).
Bármely társadalomban egyidejűleg többféle módszer áll rendelkezésre a problémák értelmezésére és a megoldásukra, de ezek közül vannak, amelyek dominánsabbak, mint a többi. Azok a módszerek, amelyek nagyobb hatalommal (tekintéllyel) rendelkeznek a valóságértelmezési verziójuk elfogadtatására, nagyobb befolyással vannak arra, hogy egy adott időszakban mi a domináns történet.
Ahogyan társadalmilag kialakítunk egy képet, hogy mit tekintünk egy normális, egészséges egyén tulajdonságainak, és ezzel értelemszerűen azt is, hogy mi nem normális, ezzel társadalmilag létrehozzuk a gyermekkor lezajlását, a felnőtté válást és azt, hogy mit tekintünk megfelelő szülői magatartásnak. Az énkép felépítésére általunk választott konstrukcióból következik az, hogy mit érzékelünk, hogyan észlelünk valamit és azután hogyan cselekszünk.
Általánosságban elmondható, hogy a különbség a keleti és a nyugati hozzáállásban a gyermekkorhoz az, hogy sok keleti kultúrában a kisgyermekkor általában hosszabb ideig tart, kevés olyan elvárással, hogy a kisgyerek bizonyítsa önállóságát és döntéseket hozzon, viszont felnőttéhez hasonló felelőssége lehet (például a kisebb testvérek gondozásában vagy a család napi ügyeinek intézésében) korábban, mint nyugaton.
A nyugati kultúrákban a függetlenség, az önállóság és az önkontroll bizonyítékainak keresése nagyjából a születéssel együtt megkezdődik. A keleti kultúrákban jellemzőbb az, hogy az igényeit azonnal kielégítik és a gyermekkel való érzelmi azonosulást kifejezik. Amint a gyermek növekszik a nyugati kultúrában, ösztönözni kezdik az önálló gondolkodást, a verbális kommunikációt és az érzelmek nyílt kifejezését.
A fizikai munka, valamint a kötelességek és felelősségek elfogadása sokkal később jelentkezik a nyugaton, szemben többi kultúrával, olyan mértékben, hogy létrejött egy új szakasz a gyermekek fejlődésében, a gyermekkor és a felnőttkor között, amelyet serdülőkornak hívunk. Számos keleti kultúrában a serdülőkor mint saját szokásokkal rendelkező külön életszakasz, nem annyira nyilvánvaló, viszont a felelősség és önállóan végzendő feladatok, valamint a spirituális tevékenységekben való részvétel már a pubertás kezdete előtt is jellemző.
A nyugati kultúra a viselkedés kontrolljára és a racionális döntéshozatal elvárására támaszkodik jóval korábban, mint a legtöbb más kultúrában. Ez csak néhány különböző vonás, amelyeket találhatunk, és mindnek megvan a következménye abban, hogyan értelmezzük a gyermekek viselkedését és hogyan reagálunk rá.
A pszichiátria, a társadalom és az állam
A pszichiátria logikája mindig is tükrözte annak a társadalomnak a mozgatórugóit, amely körülveszi. Mivel a pszichiátria a gyarmatosítás és a rabszolgatartás idején jött létre, nem meglepő, hogy rasszista hiedelmek és gyakorlatok kerültek bele.
A 19. század végére elfogadott meggyőződés volt, hogy az „afrikai” fajok tagjainak kisebb az agyuk, valamint természetesebb ösztönük van a fizikai munkára, és pszichológiailag primitívek az „európai” faj tagjaihoz képest. A „drapetomania” volt annak a feltételezett mentális rendellenességnek a diagnózisa, amely miatt az afrikaiak igyekeztek elmenekülni a rabszolgaság fogságából. Az 1950-es és 1960-as években a polgárjogi mozgalmak vezetőit és tüntetőit gyakran mentálisan zavartnak bélyegezték: érzelmi diszharmónia, ellenségeskedés és agresszió a feltételezett „patologikus” reakciójuk miatt
A pszichiátria történetét vizsgálva megdöbbentő szerepet találunk az eluralkodó eugenikus, rasszista és más társadalmi trendekkel való összejátszás és ezek népszerűsítése terén. Emil Kraepelin (1858-1926) német pszichiáter, a biológiai pszichiátria atyja, akinek a pszichiátriai kategorizálási rendszere a mai napig alkalmazott diagnosztikai módszerek alapját képezik, az eugenika és a rasszizmus lelkes híve volt. Kraepelin a civilizált emberek pszichiátriai rendellenességeinek folyamatos növekedéséről panaszkodott, miközben kijelentette, hogy a mentális rendellenességek viszonylag ritkák a „primitív” emberfajták körében.
Azt állította, hogy kiszámíthatatlan a nagyszámú „idióta, epileptikus, pszichopata, bűnöző, prostituált és csavargó” egyén hatása, akik alkoholista vagy szifiliszes szülőktől származnak, és alacsonyabb rendűségüket majd átörökítik az utódaikra is. Kraepelin tanítványa és utódja, Ernst Rüdin (1874-1952), akinek hatása a háború utáni időszakban is folytatódott, szintén a degeneráció eugenikus elméleteit vallotta, azt állítva, hogy a génállományba kerülő rossz gének jelentik a fő tényezőt a mentális zavarok okai között. Kraepelin és Rüdin mindketten a „faji tisztaság” hívei voltak, és a mentális betegségekkel küzdő embereket a társadalom terhének tekintették.
Rüdin részt vett az 1933-as náci törvény: „Az örökletes betegségekkel küzdő utódok megelőzése” megalkotásában, amely lehetővé tette sokak akaratuk ellenére történő sterilizálását, beleértve a skizofréniával és mániás depresszióval diagnosztizált személyeket. Ez a törvény megnyitotta az utat a pszichiáterek számára, hogy eljussanak a történelmük legszégyenteljesebb epizódjáig – pácienseik szisztematikus kiirtásáig.
A náci korszak pszichiátereinek meghatározó szerepe volt és gyakran lelkes szószólói voltak a mentális betegek tucatjainak, százainak majd ezreinek, „faji alapon vagy kognitívan elfogadhatatlan”-ként való azonosítására, kiértesítésére és összegyűjtésére, majd tömeges meggyilkolására előbb központosított pszichiátriai kórházakban, aztán börtönökben, majd haláltáborokban. Szerepük meghatározó volt a náci politika, tervek és elvek sikerében.
Az érintettek közül többen egyetemek vezető professzorai voltak, akik az eutanázia megvalósításának folyamatait aprólékosan kidolgozó bizottságokban ültek, elméleti hátteret biztosítva annak, ami megtörtént. Ők fejlesztették ki a későbbi tömeggyilkossághoz használt gázkamrákat, még mielőtt a zsidók, cigányok, homoszexuálisok és más „nemkívánatos elemek” megsemmisítésének terve életbe lépett. A pszichiátriai páciensek legyilkolása kulcsfontosságú lépcsőfok volt a holokausztot elősegítő eugenikai gondolatmenet és technológia kifejlesztésében.
Az intézményesített és intézményi rasszizmus öröksége ma is létezik. Például a pszichotikus rendellenességek magasabb arányú diagnosztizálása, mentális egészségügyi akciók, kényszerkezelések és elzárások nagyobb száma a feketebőrű betegek körében az olyan országokban, mint az USA és az Egyesült Királyság, a mai napig továbbra is fennáll, miközben a fekete többségű Karib-térségben vagy Afrikában nincs ekkora aránya a mentális egészségügyi kezeléseknek.
A pszichiátriában használt fogalmak nemcsak intézményesen rasszisták, hanem a „pszichologizáció” folyamatán keresztül a társadalmi-politikai problémákat pszichológiai problémákká alakítja. A rasszizmus és a diszkrimináció pusztító következményei, valamint a társadalomban fennálló tartós és hatalmas egyenlőtlenségek mentális rendellenességekké válnak, amelyeket politikai cselekvés helyett „mentális egészségügyi ellátással” kezelnek.
Az elmúlt négy évtized során a mentálhigiénés iparág folyamatosan elnyomta az erőforrásokkal nem rendelkező lakosságot, miközben mentális szenvedésük individualizálásával és pszichologizálásával sokmilliárdos bevételt szerez állami forrásokból.
A homoszexualitás egészen 1973-ig rendellenesség volt, amikor az Amerikai Diagnosztikai Statisztikai Kézikönyv (DSM) készítése során nagyon szűk többséggel kiszavazták a rendellenességek köréből. A határozat során a szavazásra jogosult 17 910 személyből a szavazatok 32% -a a DSM-ből való eltávolítás mellett foglalt állást, 21%-uk ellene, 47% pedig sehogyan sem szavazott.
A pszichiátriai rendellenességek előfordulása fordított arányban van a társadalmi osztállyal, amelybe a páciensek tartoznak. Azután minél nagyobb szintű az egyenlőtlenség egy társadalomban, annál magasabb a mentális rendellenességek előfordulása. A nemek szerinti eloszlást már meg sem vizsgáltam.
Nem kerülhetjük meg azt a tényt, hogy a felnőtt- és gyermek mentális egészségügyi ideológia lényegében egy társadalmilag felépített rendszer, amely befészkelte magát a civilizációnkba. A pszichiátria és a pszichológia uralkodó elméletei és gyakorlatai nem tudományos törekvésből adódnak, amelyek új adatokat derítenek ki az agy és / vagy az elme működéséről. Korunk nyugati, folklór szintű pszichológiai elméleteinek betokosodott, szakzsargonnal átitatott változata, óriási hatalommal, társadalmilag elismert szakmákként, hogy tekintélyek legyenek abban, hogy megmondják, mi normális és mi problematikus, a következményeivel mindannak, ami az általuk preferált társadalmi konstrukcióval együtt jár.
Én már nem használom ezeknek a hamis áltudományoknak a megtévesztő nyelvezetét. A „normális” és a „rendellenes” szubjektív és problematikus kifejezések. A valóságban nem felfedezünk, hanem létrehozunk egy rendellenességet azáltal, ahogyan beszélünk mindarról, amiről a páciensek beszámolnak nekünk, és kategóriákba soroljuk. Ehelyett azt a két kifejezést használom, hogy „szokásos” és / vagy „érthető”. Ez a két alapszó jól leírja mindazt, amivel pszichiáterként az elmúlt harminc év alatt találkoztam.
