Mindössze hat hónap a világ: ennyi idő alatt kell talpra állnia és elszánnia magát annak, akinek sérültek az őt megillető emberi jogai a mentális egészségügyben történt kezelése során.
Bár az egészségügyben dolgozó orvosokra, ápolókra általánosan igaz, hogy emberi életek múlhatnak az egyes döntéseiken, mégis jelentősen kiemelkednek közülük a mentális egészségügy dolgozói. Ezen a területen ugyanis, mivel nem állnak rendelkezésre tényleges testi vizsgálatok az egyes diagnózisok alátámasztására, a pszichiáter véleménye lesz az egyetlen döntő tényező abban, hogy egy személyt épelméjűnek vagy mentális betegnek, illetve ön- és közveszélyesnek nyilvánítanak-e, ez alapján pedig határozatlan időre megfosztanak-e a szabadságától. Nem kell komoly szakértelem ahhoz, hogy lássuk: ezek a területen hatalmas potenciálja van az emberi jogsértések elkövetésének.
Valószínűleg kevesen tudják, hogy ha valakit akarata ellenére zárnak be a pszichiátriára és vetnek alá pszichiátriai szerekkel és kényszerítőeszközökkel történő kezelésnek, az ilyenkor rendszeresen előforduló emberi jogsértéseket a terület felett álló szakhatóságok csak a következő hat hónapon belül kötelesek kivizsgálni, vagyis ennyi ideig indítható közigazgatási eljárás. Az eset után fél évnél régebben, de egy éven belül beadott panaszokról a szakmailag érintett hatóságok (például Magyar Orvosi Kamara, Országos Tisztifőorvosi Hivatal, stb.) egyénileg bírálhatják el, hogy hajlandóak-e foglalkozni vele, vagy sem, egy éven túl pedig automatikusan figyelmen kívül hagyják – innentől kezdve csak rendőrségi eljárás indítható.
Egy szegedi férfi 2016 nyarán vált akarata ellenére a pszichiátriai osztály lakójává, mivel az őt vizsgáló pszichiáter így látta helyesnek – dacára annak, hogy ezt megelőzően mindössze a férfi háziorvosának helyettese állított ki neki egy járóbeteg osztályra szóló beutalót, és nem volt veszélyes sem saját magára, sem pedig másokra nézve, ahogyan ezt a zárójelentés is megerősíti. Az eljárás így nemcsak hogy teljesen szabálytalan volt, amelynek következtében a férfit a következő két hétre megfosztották szabadságától, de emellett természetesen az összes kezelésről és vizsgálatról, illetve az alkalmazott pszichiátriai szerekről is benyújtották a számlát az egészségbiztosító felé – ezen tételek pedig közel sem voltak elhanyagolhatóak. Meglepő módon, bár a sürgősségi felvételkor pszichotikus zavarokat véltek felfedezni a férfinál, a két hetes kezelést követően mind a mai napig semmilyen utólagos kezelésre, kontrollvizsgálatra nem volt szükség – ami az említett “kórképek” kapcsán merőben szokatlan.
A kényszerkezeléssel töltött két hét éppen eléggé traumatikus volt a férfi számára ahhoz, hogy gondolni se akarjon az ott történtekre, így jócskán túl volt már az egy éven, amikor az őt ért sérelmek miatt jogi képviselő segítségét kérte. Ezen a ponton már az orvosi dokumentációk kikéréséhez is több hónapon át kellett kérelmeket és panaszokat benyújtaniuk, hogy végül – a mai napig sem hiánytalanul – szert tehessenek az iratokra.
Azok, akik a szóban forgó férfihoz hasonlóan válnak áldozatává eljárásbeli szabálytalanságokból vagy más okokból adódó emberi jogsértéseknek vagy egészségkárosodásnak, jellemzően az azt követő fél évben kicsi eséllyel nyerik vissza a bátorságukat, hogy jogi lépéseket tegyenek a felelősökkel szemben. Ilyen módon pedig azok a szakhatóságok, akik érdemben ki tudnák vizsgálni a történtek pontos körülményeit, már nem kötelesek foglalkozni az emberek sérelmeivel, legyenek azok bármilyen súlyosak vagy traumatikusak is.
Ezek a szabályozások roppant méltatlanul kedveznek egy olyan terület szakértői számára, ahol nem léteznek objektív vizsgálatok a betegségek diagnosztizálására, és a pszichiáter szubjektív véleményén múlik, hogy egy ember hazamehet-e a családjához, vagy akarata ellenére kell heteket-hónapokat elzárva és begyógyszerezve töltenie a legkevésbé sem kellemes körülmények között, az egészségbiztosító számlájára.
