Így lesz hiperaktív lassan a fél világ

Az alábbi írás Dr. Richard Soul cikkének fordítása, ami korábban jelent meg a Time magazinban.

A New York Times szerdán megjelent cikke arról számolt be, hogy 2008 és 2012 között 53%-kal nőtt az ADHD-ra gyógyszert szedő felnőttek száma, és a fiatal amerikai felnőttek körében ez az arány majdnem megduplázódott. Bár ez egy megdöbbentő statisztika, és arra utal, hogy a fiatalabb generációk egyre gyakrabban támaszkodnak a stimulánsokra, őszintén szólva nem vagyok túlságosan meglepve. A viselkedési neurológiában és az ADHD-s betegek kezelésében eltöltött 50 éves pályafutásom során az elmúlt évtizedben láttam, hogy ezek a diagnózisok valóban az egekbe szöktek. Kollégáim és én nap mint nap egyre több olyan embert látunk, akik azzal jönnek be, hogy gondot okoz nekik a figyelem az iskolában vagy a munkahelyen, és ADHD-t diagnosztizálnak maguknál.

És miért is ne tennék?

Ha valaki nehezen figyel, vagy kissé hiperaktívnak érzi magát, a figyelemhiányos/hiperaktivitás zavarnak már a nevében is benne vannak ezek a tünetek. Ez egy egyszerű gyűjtőfogalom, amely ráadásul időt takarít meg az orvosoknak. De tényleg egy kalap alá vehetjük ezeket az embereket? Mi van, ha más dolgok is okozzák a figyelemzavar érzését? Nem tagadom, hogy mi, mint népesség, ma sokkal szórakozottabbak vagyunk, mint valaha is voltunk. És azt sem tagadom, hogy a szórakozott és impulzív betegek egy részének segítségre van szüksége. Amit tagadok, az az ADHD általánosan elfogadott definíciója, amelynek már régóta esedékes a frissítése. Röviden, a betegek kezelésével töltött évtizedek alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy az ADHD – ahogyan azt jelenleg a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM) meghatározza, és ahogyan azt a közvélemény értelmezi – nem létezik.

Engedjék meg, hogy elmagyarázzam, mire gondolok.

1937 óta, amikor Dr. Charles Bradley felfedezte, hogy a figyelemhiányos és hiperaktivitás tüneteit mutató gyermekek jól reagáltak a benzedrinre, egy stimulánsra, szinte ugyanúgy gondolkodunk erről a “rendellenességről”. Nem sokkal Bradley felfedezése után az orvosi közösség elkezdte az ilyen tünetekkel rendelkező gyermekeket minimális agyi diszfunkcióval, vagy MBD-vel címkézni, és a Ritalin és a Cylert stimulánsokkal kezelni őket. Az azóta eltelt évek alatt a DSM számos alkalommal megváltoztatta a címkét, a gyermekkori hiperkinetikus reakciótól (csak 1980-ban vezette be a DSM-III a felnőttek számára az állapot osztályozását) a jelenlegi címkéig, az ADHD-ig. A címkétől függetlenül azonban a tünetek elfedésére a stimuláns gyógyszerek különböző változatait adtuk a betegeknek. Azt gondolnánk, hogy az idegtudományok több évtizedes fejlődése után megváltoztatjuk a gondolkodásmódunkat.

Ma már a DSM ötödik kiadásában a 18 lehetséges tünetből csak ötöt kell felmutatni ahhoz, hogy valaki ADHD diagnózist kapjon. Ha még nem látta a listát, nézzen utána. Valószínűleg zavarni fogja. Hányan mondhatják el magukról, hogy nehezen tudnak szervezni vagy hajlamosak elveszíteni dolgokat; hogy gyakran feledékenyek vagy szórakozottak vagyunk, vagy nem figyelünk oda a részletekre? E szubjektív kritériumok alapján az Egyesült Államok teljes lakossága potenciálisan megfelelhetne ezeknek a kritériumoknak. Mindannyiunknak voltak már ilyen pillanatai, és mérsékelt mennyiségben ezek az emberi állapot normális részei.

Vannak azonban olyan esetek, amikor a figyelemzavarok elég súlyosak ahhoz, hogy a betegeknek valóban segítségre van szükségük. Pályafutásom során több mint 20 olyan állapotot találtam, amely az ADHD tüneteihez vezethet, és mindegyik saját kezelési megközelítést igényel. Ezek között vannak alvászavarok, nem diagnosztizált látás- és hallásproblémák, kábítószerrel való visszaélés (különösen marihuána és alkohol), vashiány, allergiák (különösen a levegőben terjedő és a gluténérzékenység), bipoláris és súlyos depressziós zavar, kényszerbetegség, sőt még tanulási zavarok, például diszlexia is, hogy csak néhányat említsek. Bárki, aki ezekkel a problémákkal küzd, megfelel a DSM által felvázolt ADHD-kritériumoknak, de a stimulánsok nem a kezelésükre alkalmasak.

Mi olyan rossz a stimulánsokban? – merülhet fel a kérdés Önben. Úgy tűnik, hogy sok embernek segítenek, nem igaz? A Times cikke megemlíti, hogy a “gyógyszerek enyhíthetik a jellemző tüneteket, mint a súlyos figyelmetlenség és hiperaktivitás, de olyan kockázatokkal is járnak, mint az alváshiány, az étvágy elnyomása, és ritkábban a függőség és a hallucinációk”. De ez csak a kép egy része.

Először is, a stimulánsoktól való függőség nem ritka, hanem gyakori. A gyógyszerek addiktív tulajdonságai nyilvánvalóak. Elég csak megfigyelni azt a sok beteget, akik kénytelenek rendszeresen növelni az adagjukat, ha koncentrálni akarnak. Ennek oka, hogy a szervezet nem termel többé megfelelő mennyiségű neurotranszmittert, amelyet az ADHD-gyógyszerek helyettesítenek – ez a függőséget okozó anyagok védjegye. Aggódom, hogy az amerikaiak egy generációja nem lesz képes koncentrálni e gyógyszerek nélkül; a gyógyszeripar érthető módon nem aggódik ennyire.

Másodszor, az ADHD-gyógyszereknek számos olyan mellékhatása van, amelyekkel a legtöbb ember nincs tisztában: fokozott szorongás, ingerlékeny vagy depressziós hangulat, súlyos fogyás az étvágy elnyomása miatt, sőt, akár öngyilkossági lehetőség is fennállhat. De vannak olyan következmények is, amelyek még kevésbé ismertek. Például sok stimulánsokat szedő beteg számol be arról, hogy a gyógyszer szedése alatt merevedési zavarok lépnek fel.

Harmadszor, a stimulánsok sok ember számára rövid távon működnek, de azok számára, akiknek valamilyen alapbetegség okozza a figyelemzavart, a gyógyszerek a legjobb esetben is csak tapaszként szolgálnak, elfedik és néha súlyosbítják a probléma forrását.

Véleményem szerint kétféle embertípust diagnosztizálnak ADHD-val: azokat, akiknél a figyelemelterelés és az impulzivitás normális szintű, és azokat, akiknél más olyan állapot vagy rendellenesség áll fenn, amely egyéni kezelést igényel.

Az első kategóriába tartozó pácienseimnek azt javaslom, hogy táplálkozzanak helyesen, mozogjanak gyakrabban, éjszakánként nyolc órát aludjanak minőségi alvással, délután minimalizálják a koffeinbevitelt, munka közben figyeljék a túlzott mobiltelefon-használatot, és ami a legfontosabb, csináljanak valamit, amiért szenvedélyesen rajonganak. Ahogy sok gyerek, aki azért viselkedik zavaró módon, mert nem kap elég kihívást az osztályteremben, úgy azok a felnőttek, akiknek a munkája vagy az órai munka nem nyújt elég kiteljesedést, vagy akik nem végeznek értelmes hobbit, érthető módon unatkoznak, depressziósak és szórakozottak lesznek. Ráadásul a mai növekvő követelmények nyomást gyakorolnak a gyerekekre és a felnőttekre, hogy jobban és hosszabb ideig teljesítsenek az iskolában és a munkahelyen. Túl gyakran látok olyan pácienseket, akik abban reménykednek, hogy éjszakánként négy óra alvásból, stimulánsok segítségével kiemelkedő teljesítményt tudnak nyújtani, de ez hosszú távon veszélyes, egészségtelen és fenntarthatatlan életmód.

A súlyos figyelemzavarral küzdő páciensek második csoportjánál teljes körű kiértékelést kérek, hogy megtaláljam a probléma forrását. Általában, ha az eredeti állapotot megtaláljuk és kezeljük, az ADHD tünetei megszűnnek.

Itt az ideje, hogy újragondoljuk az erről az állapotról alkotott elképzeléseinket, alaposabb diagnosztikai munkát kínáljunk, és segítsük az embereket abban, hogy a figyelemhiány és hiperaktivitás megfelelő kezelésben részesüljenek.

Dr. Richard Saul viselkedési neurológus, aki Chicago környékén praktizál. Az ADHD nem létezik című könyve a HarperCollins kiadónál jelent meg.