Még látható néhány helyen Fabricius Gábor új filmje, az Eltörölni Frankot. Nem vagyok filmkritikus, csak szeretek moziba járni, és most az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítványnál is dolgozom. Az alapítvány éppen a pszichiátriai visszaélésekkel foglalkozik, a film pedig a politikai pszichiátriáról, tehát különösen kíváncsi voltam rá.
Hát igen. Sokkoló élmény. Érdekes volt a korszak bemutatása és az atmoszférateremtés. A legerősebb képsor ezzel kapcsolatban számomra az volt, amikor a főszereplő a következő koncertjére plakátozik, és közben meg kell várnia egy katonai konvojt, amelyben több tucat khakizöld teherautó vonul fel, jelezve az átlagos állampolgár helyét a hatalmi rendszerben.
Jellegzetes, ahogy titokban találkoznak össze az értelmiség meg nem értett tagjai, és tulajdonképpen csupán egymás között terjesztik világmegváltó – vagy annak szánt – gondolataikat.
A pszichiátria kétféle arccal tűnik fel a filmben. A „nyílt osztály” kissé olyan, mintha egy önkéntes alapon működő pihenőhely lenne a rendszer igazságtalansága által felzaklatott emberek számára, bár azért alaposan meg kell indokolni, hogyha az ember be szeretne kerülni oda.
A másik arc a „zárt osztály”. Oda nem önként kerülnek a páciensek, hanem vagy valós(nak mondott) betegség, vagy – ami a filmben hangsúlyozottan jelen van – a rendszer kritizálása, vagy a beilleszkedésre való hajlandóság hiánya miatt.
A főszereplő, Frank Róbert is így kerül be, mert énekesként a koncertjei során lázítja a hallgatóságot. Azaz biztatja őket, hogy őszintén hallassák a hangjukat. Időnként a hivatalos szervektől is részt vesz valaki a koncerteken, így derül ki, hogy mit csinál.
Hamar elkövetkezik a nagy beszélgetés a párt embere és Frank között, ahol a hatalom kiszolgálója elismeri, hogy ő is volt fiatal és dühös, de már nem az, mert nem érdemes. És a rendszert amúgy sem tudja legyőzni.
De folytatódnak a „lázítások”. Ekkortájt kerül be a zenész a zárt osztályra, ahol megismer egy szótlan lányt, aki kifejező rajzokon keresztül éli ki a kreativitását. És aki szexuális visszaélés áldozata lesz az egyik orvos vagy ápoló részéről. Róbert próbálja vigasztalni, de természetesen az alapvető problémát (hogy a lány be van zárva) nem tudja megoldani.
Vagy talán mégis. Magával viszi az egyik koncertjére, ahol betelik a pohár, és amikor visszahurcolják a pszichiátriára, akkor a leggyilkosabb „kezelések” egyikére: elektrosokkra ítélik.
Ennek az eljárásnak a bemutatása is sokkoló hatással van az emberre, számomra máig felfoghatatlan, hogy épeszű ember hogy gondolhatja erről, hogy bárkire bármilyen állapotában jótékony lehet.
És a végső eredmény? Szerencsére nem hal bele, ráadásul még zenélni is engedik.
A következő koncertjén a mikrofon elé áll, nagy levegőt vesz, de már nem tudja kimondani azokat a szavakat, amikkel addig éltette rajongóinak a szabadságvágyát. Frank, ha életben maradt is, legfontosabb jellemzőjében – művészként – valójában el lett törölve.
És bár az ötlet a politikában fogant meg, végrehajtója a pszichiátria volt.
Bene Koppány