Az eredeti cikket Gregg Henriques PhD klinikai szakpszichológus jelentette meg a Psychology Today című szaklapban.
Nagyon gyakori eset, amikor először találkozom egy kliensemmel, aki mentális gondokkal küzd, hogy szorongásról vagy depresszióról panaszkodik. Íme egy tipikus beszélgetés.>>>
Én: Tehát megosztaná velem, hogy miért jött ma el hozzám?
Kliens: Nos, mostanában nem érzem jól magam. Előfordul, hogy rossz a hangulatom, és nem tudom lerázni magamról. Nem akarom depressziósnak érezni magam.
Én: Mi az, amitől depressziósnak érzi magát?
Kliens: Nem tudom. Igazából semmi. Ez csak úgy, a semmiből jön. És csak azt kívánom, hogy bárcsak ne érezném így magam.
Ezután elkezdem összeszedni az adatokat az életével kapcsolatban, és szinte mindig előkerülnek a depresszió (vagy a szorongás) okai.
A leggyakoribb történet a következő. (Ezek az összetevők általában fél-egy óra alatt körvonalazódnak. Az érthetőség kedvéért felgyorsítva, egy főiskolai tanuló kontextusába helyeztem.)
Én: Szóval meséljen nekem arról, hogy mi történik. Milyen az élete itt, a főiskolán?
Kliens: Bejárok az órákra, de valójában nem igazán érdekel az, amit csinálok. Viszont nyilvánvalóan szükségem van főiskolai végzettségre, ha jó állást akarok szerezni. Van néhány srác, akivel együtt lógok néha, de ők nem igazán tudják, hogy mi történik velem, és nekem nincs kedvem beszélni velük erről. Mostanában, mivel nyomottnak érzem magam, ki sem jövök a szobámból.
Én: És mi a helyzet a párkapcsolatok terén?
Kliens: Az előző félévben összejöttem valakivel. De jelenleg nincs párkapcsolatom.
Én: Egyáltalán?
Kliens: Egyáltalán.
Én: Meséljen nekem a szüleivel való kapcsolatáról.
Kliens: Az rendben van, azt hiszem. Néha beszélek velük.
Én: Tudnak róla, hogy hogy érzi magát?
Kliens: Nem. A jegyeimmel törődnek, nem akarom őket még a hangulatommal is terhelni.
Én: Milyen volt a kapcsolatuk, amíg felnőtt?
Kliens: Jó volt, azt hiszem. Elváltak, amikor én 12 éves voltam. Anyám elhagyta apámat, én pedig elköltöztem vele és a barátjával – aki most a nevelőapám.
Én: Vele milyen a kapcsolata?
Kliens: Nem jó. Ő egy barom.
Én: Rossz hatással volt ez az édesanyjával való kapcsolatára?
Kliens: Nem tudom, sohasem beszéltünk róla.
Az egyik dolog, amit az emberek a legkevésbé értenek, amikor szorongásról vagy depresszióról van szó, az a probléma gyökerének az érzésekkel való kapcsolata.
Társadalmunk hajlamos összekeverni ezeket a dolgokat, és túlzottan is gyakran az érzéseket címkézi problémának.
Gondoljunk erre a következőképpen: ha eltöröd a kezed, és elmész a sürgősségire, nem fogod azt mondani, hogy „Fáj a karom, rendellenességben szenvedek.” A fájdalom annak a jele, hogy van egy probléma. Vagy ha sokáig odakint vagy kabát nélkül, és nagyon elkezdesz fázni, nem mondod azt, hogy „Fázási rendellenességem van.” Vagy ha már jó hosszú ideje nem ettél, és igazán éhes vagy, akkor nem „éhség rendellenességed” van.
A fájdalom, a hideg és az éhség érzete annak a jele, hogy az alapvető szükségleteid nem elégülnek ki, mint a testi épséged megőrzése, vagy nem elégséges a meleg és az étel mennyisége. Fontos megérteni, hogy az érzések nem maguk a problémák.
A negatív érzések, mint a depresszió és a szorongás, ugyanígy működnek.
Ezek az esetek túlnyomó többségében arra utaló érzelmi jelzések, hogy az egyén pszichológiai egészsége nem ideális, és az emberi kapcsolatai nem kielégítőek.
Valóban, amikor depressziót vagy szorongást látok, az első dolog, amit megnézek, az az emberi kapcsolatok értéke. Mint nagymértékben társas lényeknek, az embereknek értékes kapcsolatokra van szükségük a következő területeken:
1. Család
2. Társak, barátok
3. Párkapcsolatok
4. Társadalmi kapcsolatok
Szintén számít még a saját magunkkal való kapcsolatunk, illetve annak mértéke, hogy mennyire vagyunk büszkék saját magukra, és mennyire vagyunk képesek elfogadni önmagukat.
Életbevágó, hogy elismerjen és értékeljen minket a családunk, a barátaink, a társunk, és hogy a társadalom számára értékesek legyünk. Szintén fontos, hogy tiszteljük és megértsük saját magunkat.
Most nézzünk újra vissza az előbbi beszélgetésre. Azonnal látható, hogy a kliensünk alacsonyan van az összes felsorolt tartományban. Elidegenedve érzi magát a családjától, nincsenek közeli barátai, nincs párkapcsolata, és nem lát egyértelmű módot arra, hogy értékesen hozzájáruljon a társadalomhoz. Emellett ötlete sincs arról, hogyan gondoljon pozitívan önmagára.
A depresszió annak a módja, ahogyan érzelmi rendszerünk jelzi számunkra, hogy a dolgok nem működnek rendesen és az emberi kapcsolataink nem elégségesek. Ha a családoddal, a barátaiddal, a pároddal, a különböző csoportokkal és a saját magaddal való kapcsolatod alacsonyan van, a depresszió érzése ebben az összefüggésben pontosan olyan, mint fájdalmat érezni egy törött kar miatt, fázni kint a hidegben, vagy éhséget érezni 24 étkezés nélkül töltött óra után.
Társadalmunk jelenlegi felépítéséből adódóan a depresszió gyakran nem segít abban, hogy újraindítsuk a rendszert és igénybe vegyük a többi ember segítségét, ehelyett még jobban elszigetelődünk.
Ez egy lefelé vezető negatív spirált eredményez: még kevesebbet vagyunk hajlandóak tenni, magunk ellen fordulunk, ezáltal pedig még depressziósabbak leszünk.
Így tehát a depressziós tünetek gyakran tényleg hozzájárulnak a problémához, és az emberek tényleg szenvednek a negatív érzelmektől. A különösen negatív hangulat pedig egyértelműen része a problémának.
Azonban azt mindenki számára tisztává kell tenni, hogy a szorongás és a depresszió a pszichoszociális szükségletek és fenyegetések tünete. Semmiképpen sem szabad ezeket olyan idegen érzésekként kezelni, amiket meg kell szüntetni vagy helyre kell hozni. Épp úgy, ahogy nem kezelnénk a törött kar miatti fájdalmat, a kihűlést vagy az éhséget egy tablettával, hanem helyette oki terápiát nyújtanánk: ténylegesen rendbe hoznánk a kartörést, meleg helyre vinnénk az egyént, vagy enni adnánk neki.
Az eredeti cikk:
Fotó: Designed by Freepik
