A pszichiátria fő áramlatát legalább kétféle tudományossági látszat itatja át: először is mintegy parodizálja a tudományos szövegeket, ideológiákat úgy tálal, mintha tudományos kijelentések lennének, mivel a Bizonyítékon Alapuló Orvostudomány (EBM) nyelvezetét használja, valamint olyan kutatásokat végez, amely tudományosnak tűnik (például agyi szkennelés). A pszichiátria igyekszik úgy megjelenni, mint az orvostudomány egyik területe. Eközben a valódi tudományos és klinikailag igazolható kutatási eredmények teljességgel hiányoznak belőle.
Másrészt a tudományosan igazolható tényeket nagyrészt figyelmen kívül hagyja, ehelyett koncepciókat és olyan kezeléseket támogat, amelyek kevéssé megalapozottak tudományosan. Ez a tudományos látszat ártalmasabb és nehezen észrevehető formája – azt jelenti, hogy a pszichiátria olyan nyelvezetet használ, ami tudományosnak tűnik, és ez a nyelvezet hangsúlyosabb, mint a tevékenység tudományosan igazolható mivolta.
Számos vitát folytattam pszichiáter kollégáimmal a valóságos bizonyítékokról. Kétféle védekezési stratégia volt jellemző – az egyik az anekdoták használata – egy bizonyos páciens jobban lett ettől és ettől a kezeléstől, tehát ez a kezelés „működik”. Viszont a Bizonyítékon Alapuló Orvostudomány éppen az anekdotázást igyekszik kizárni a működéséből.
A másik stratégia az, hogy arra kérnek, hogy próbáljam „kiegyensúlyozottan” tekinteni a dolgokat. Természetesen mindenki úgy értelmezi ezt a kijelentést, amilyen nézőpontból éppen tekinti a dolgokat. Az elképzeléseinket leginkább a kulturálisan domináns szempontok alakítják, nem a tudományos tények. Volt egy időszak, amikor Nelson Mandelát sokan erőszakos terroristának tartották, később pedig a legtöbb ember számára a megbékélés és a megbocsátás megtestesülésévé vált. Amit „kiegyensúlyozott” szemléletnek tarthatunk vele kapcsolatban, az egy adott pillanatban szöges ellentéte volt a másik nézőpontnak, attól függően, hogy hol és mikor értékelte ki őt valaki.
Továbbá, a tudományban a tények egyszerűen tények. Az értelmezésünk persze azon alapszik, hogy hogyan tekintünk a tényekre. Az, hogy az értelmezés összhangban legyen a tényekkel, fontosabb, mint az, hogy valaki személyesen mit tekint kiegyensúlyozott szemléletnek.
Ha megvizsgáljuk a valóságos bizonyítékokat, akkor aggasztó képet láthatunk a világ főáramlatú mentális egészségügyi szolgáltatások hatékonyságáról. Bár a túl gyakori betegség-diagnosztizálás és a szükségtelen kezelések az egész orvoslásban egyre növekvő problémát jelentenek, a kizárólag testi problémákat érintő orvosi kezelések rövid- és hosszútávú következményei sokat javultak, az orvostudomány tényleges technikai fejlődésének köszönhetően.
A mentális egészségügy területén ez nem így van. Több országra kiterjedő kutatás azt jelzi, hogy annak ellenére, hogy a mentális kezelések egyre több helyen váltak elérhetővé, a kezelt személyek mintegy 15-25%-a számol be hosszú távon egyértelmű állapot-javulásról vagy gyógyulásról. Ez a szomorú kép jellemző mind a gyermek- mind a felnőtt mentális egészségügyi kezelések terén. Igen nagy a száma azoknak is, akik a megkezdett kezelést abbahagyják, illetve inkább nem mennek vissza az orvoshoz.
A legtöbb nyugat-európai országban a fiatalkorúak és a felnőttek körében meredeken emelkedett azoknak a száma, akiket mentálisan labilisnak vagy betegnek soroltak be. Az Egyesült Királyságban egy nemrégen végzett felmérés szerint a mentális betegség vált a rokkantsági ellátás leggyakoribb alapjává, a panaszosok száma 1995 és 2014 között 104%-kal nőtt, míg az egyéb egészségügyi problémákkal kapcsolatos igénylések száma 35%-kal csökkent.
A legtöbb személy, aki a szokásos állami mentális egészségügyi rendszerben kap ellátást, nem tapasztal javulást, vagy romlik az állapota. Azért, hogy ezt a rendszer által nyújtott „teljesítményt” megmagyarázzuk, azt az elgondolást kezdtük hangoztatni, hogy „krónikus” állapotokkal állunk szemben. Ez alapot ad arra, hogy egyre több embert soroljunk be mentálisan betegként, akik valószínűleg nem is fognak meggyógyulni, illetve a kezelés során (esetleg miatt?) az állapotuk tovább romlik, és nem érezzük úgy, hogy talán – legalábbis részben – a pszichiátriai alapkoncepciók vagy a kezelések a hibásak ebben.
Tudom azt, hogy sok pszichiáter kollégámnak így több száz felnőtt páciense van, tehát túl van terhelve, és emiatt semmi másra nincs ideje, mint néhány havonta egy 20 perces felülvizsgálatra, ahol a páciensnek nincs alkalma túl sokat beszélni az állapotáról.
Ez a csüggesztő helyzetet súlyosbítja a pszichiátriában az a hit, hogy létezik pszichiátriai diagnózis. Nagyon könnyen belátható, a fentiek szerint, hogy a pszichiátriai diagnózisuk maguk a tudományosság látszatát keltő szó-halmazok, amelyeknek nincs logikai vagy technikai értelemben bizonyítható hátterük.
Röviden: az orvostudományban a diagnózis azt jelenti, hogy objektív vizsgálati módszerekkel megállapítjuk, hogy milyen betegség vagy mérhető állapot okozza a páciens tüneteit vagy panaszait. A diagnózis tehát ok-okozati összefüggéseket tár fel. A pontos diagnózis technikai tudást igényel, ami magába foglalja azt is, hogy milyen kezeléssel lehet megszüntetni az egészségestől eltérő helyzetet. Az olyan pszeudó-diagnózisok, mint például a Figyelemhiányos Hiperaktív Zavar (ADHD), amely nem ad magyarázatot különféle viselkedésekre, mivel csak „tünetek” alapján állít fel egy diagnózist. A pszichiátriában az, amit diagnózisnak nevezünk (mint pl. az ADHD), az csak a tüneteket kategorizálja, de nem ad tudományos magyarázatot rájuk.
A pszichiátriában szokásos „diagnózisok” elgondolásával nem csak az a baj, hogy hiányzik belőle az objektív érvényesség, és valójában egy őrült tautológiát valósít meg – önmagával magyarázza meg saját magát. Egy emberi tapasztalat saját magának az okozója. „Ön azért depressziós, mert rossz a hangulata.” Mert mi, a mentális egészségügy prédikátorai, azt tanítjuk az embereknek, hogy az abnormális érzéseknek nincs külső oka, hanem valamilyen mágikus módon, önmaguktól keletkeznek, és ezzel milliónyi embert oktatunk arra – nem, valójában hipnotizálunk annak az elvnek az elfogadására, hogy nem lehetséges különféle érzelmi állapotokkal megbirkózni. Aláássuk az emberek természetes rugalmasságát, autonómiáját, a választást, hogy elfogadjanak egy társadalmi helyzetet vagy éppen tiltakozzanak ellene. Így soha nem lesznek képesek tenni valamit a meglehetősen kiegyensúlyozatlan hatalmi viszonyokkal, és nem fognak tudni használhatóbb szemléletet kialakítani a környezetük értékelésére.
Továbbá a diagnózisok még a besorolások pontosságát tekintve is gyengék, amiatt, hogy bizonyos dolgokat kiemelnek, más szempontokat figyelmen kívül hagynak. Amikor például az „autizmus” diagnózisát nézzük, akkor veszünk egy sztereotípiát, hogy milyennek kell lennie egy gyereknek. Figyelmen kívül hagyjuk a családi helyzetet, a szülőket, a személyes történetet, azt, hogy milyen területen jók a képességei, mi érdekli, mik a céljai, stb, stb.
Még amikor ezeket a szempontokat figyelembe is vesszük, csak másodlagosnak tekintjük ahhoz képest, hogy egy egyedi emberrel állunk szemben, amely eltűnik a bizonytalanban gyökerező, szemünk elé füstfelhőt teremtő diagnózishoz képest, hogy az „autizmus” magyarázza meg a fiatal személy állapotát.
A pszichiátriai diagnózisok erőszakot tesznek az embereken, egy hipnózis-szerű hatást tesznek rájuk, amely korlátok közé szorítja az emberi sokféleséget, és megsérti annak a lehetőségét, hogy az ember képes lehet változtatni a sorsán, képes más szemszögből ránézni eseményekre, és képes tanulni és változni. Ez egy olyan kultúra megnyilvánulása, amely a tudományosság látszatát használja ugyanúgy, mint más árucikkeket, hogy infantilizálja a népességet, a neoliberalizmus igényei szerint. Megnyugtathatjuk kétségeinket és bizonytalanságainkat a legutóbbi diagnosztikai nézetek elfogadásával, és a leegyszerűsítő gyógymódokkal, amelyeket kínálnak rájuk. Isten őrizz, hogy ne teljesüljenek az azonnali vágyaink. Isten őrizz, hogy elkezdjünk foglalkozni azokkal a tényezőkkel, amelyek akadályozzák a vágyaink teljesülését.
Természetesen már karikírozom ezt a tendenciát, és nem tagadom, hogy létezik fájdalom és szenvedés, amely segítséget és törődést kíván meg. Azonban megkérdőjelezem azt, hogy milyen segítségre lehet szükség – olyanra, amely eltompítja, elnyomja a szenvedést (a tüneteket csökkenti – a gyógyszeres kezelés ezt kínálja fel a diagnosztizált zavarokra), vagy olyanra, amely igyekszik megérteni a szenvedés okát, és a természet adta rugalmasság alapján azt szünteti meg.
Semmi kétségem afelől, hogy a pszichiátriai diagnózisok tudományos látszatot keltő jellege kijavítható-e. Ez egy olyan szélhámosság, amit nem lehet reformálni – hanem alapvetően el kell törölni. Ez elkerülhetetlen.
Eredeti cikk: https://www.madinamerica.com/2020/11/insane-medicine-chapter-2-part-2/
Fotó: freepik.com
