Az alábbi bejegyzés Lawrence Kelmenson, MD, amerikai pszichiáter cikkének fordítása.
Pszichiáterként az 1990-es években tanúja voltam egy hatalmas változásnak, amelynek látszólag semmi értelme nem volt: Az emberek lelkesen kezdték keresni a biológiai pszichiátereket. Ezek az orvosok már évszázadok óta léteztek, de addig érthető módon féltek tőlük és kerülték őket. Mi történhetett, ami ezt megmagyarázná?
Igen, a pszichiátria jelentősen kiszélesítette a mentális betegség fogalmát: Az olyan hétköznapi dolgokat, mint a depressziót/ szorongást, a kisgyerekek impulzivitását/hiperaktivitását, a tizenévesek dühkitöréseit, hirtelen orvosilag kezelhető betegségnek nyilvánították.
Az emberek azonban korábban leleményesen, saját képességeikre támaszkodva oldották meg problémáikat. Miért hagyták el oly sokan ezt a megközelítést a medikalizáció (orvosi betegségként való értelmezés és kezelés) javára? Miért voltak annyira hajlandóak elhinni, hogy ezek az új, egyszerre felfedezett betegségek valódiak?
Nem a jobb hosszú távú eredmények miatt, ahogy Robert Whitaker kimutatta „A járvány anatómiája” című könyvében. Nem volt bizonyíték sem: 50 évnyi intenzív kutatás nem talált bizonyítékot arra, hogy bármely mentális betegségnek lenne genetikai, kémiai vagy anatómiai alapja. A pszichiátriai klienseknek ezt érezniük kell, hiszen a diagnózis felállításához nem végeznek fizikai vizsgálatot, laborvizsgálatot vagy röntgent.
És nem arról volt szó, hogy nem volt más, jobb magyarázat ezekre a jelenségekre: Mindannyian voltunk már jogosan feldúltak egy-egy veszteség, elutasítás, csalódás vagy stressz miatt. És mindannyian tudjuk, hogy a gyerekek vadul viselkednek néha.
Így hát racionális magyarázatot kerestem erre az őrületre. Elgondolkodtam: Vajon a pszichiátria orvosi modellje az emberek vágyálmainak köszönheti népszerűségét? Lehet, hogy valahogy annyira jól működik az emberek számára, hogy hajlandóak elnézni a logikátlanságát/hibáit, és hagyják magukat “agymosásnak alávetni”?
Íme 11 lehetséges tudatalatti csábítás az élet küzdelmeinek medikalizálására. Olyan dolgokon alapulnak, amelyeket az ügyfeleim az évek során többször elmondtak nekem. Néhányat közülük az alábbiakban idézek:
1. A pszichiátria kijelentette, hogy a mentális betegségek genetikai agyi betegségek, amelyeket kémiai egyensúlyzavarok okoznak. Ez módot kínált arra, hogy elnyomjuk/tagadjuk a kudarc, a megbánás, a magány vagy az értéktelenség kellemetlen gondolatait.
Azt mondták: “Mielőtt rájöttem, hogy a gyerekem problémái a rossz gének miatt vannak, tévesen a gyereknevelési képességeimet hibáztattam” és “Semmi baj nincs az életemben, csak lehangoltnak érzem magam, mert depressziós vagyok. Ez a családomban öröklődik”.
Az orvosi modell a családtagoknak is megkönnyebbülést nyújtott: Az azonosított betegek érzéseit most már úgy tekinthették, hogy “ok nélkül történnek”. A családoknak így már nem kellett megérteniük vagy reagálniuk a panaszaikra.
2. A pszichiátria azt mondta, hogy a depresszióból nem tudjuk kihúzni magunkat, mivel az egy betegség, amely kezelést igényel. Ezzel úgy vette le a nyomást az emberekről, hogy finoman ezt sugallta: a fájdalmaink kezelésének terhe mostantól átkerül rólunk a képzett szakemberekre, akik majd meggyógyítanak (“orvosra van szükségem, hogy kezeljem a depressziómat és a szorongásomat”).
A valóságban óriási agyunk lehetővé teszi számunkra, hogy rugalmasan, megállás nélkül dolgozzuk fel és oldjuk meg a minket felzaklató problémákat.
3. Amikor a pszichiátria bejelentette, hogy most már “rendkívül hatékony gyógyszerek” állnak rendelkezésre, ez csábítóan azt sugallta, hogy a tabletták szedése gyorsan/egyszerűen megoldja a problémáinkat (“Azonnal helyre kell hoznom az agykémia állapotomat”). Az egyik ilyen gyógymódot az antidepresszánsok jelentették; ezek bizonyítottan a placebo-hatáson keresztül működtek, ami idővel gyakorta elhalványul.
4. Olyan csábító, eufóriát adó szereket is kínáltak, amelyeket addig társadalmilag helytelenítettek, mint a benzodiazepinek (altatók és nyugtatók) és az amfetaminok (serkentőszerek). A tudat alatt kecsegtető üzenet, amit ez adott, a következő volt: “Most már használhatod ezeket a szereket társadalmi megvetés kockázata nélkül”.
5. Ezek a drogok fizikailag függőséget okoznak. Kialakul a tolerancia az élvezetes hatásukkal szemben; ezután megjelennek az elvonási tünetek. De a pszichiátria szerint ez nem következik be, ha nem dílertől, hanem orvostól szerzed be őket (“soha nem szedek többet, mint amit egy elismert orvos a súlyos állapot kezelésére felírt”), hacsak nem vagy függő személyiség. Ez burkoltan azt sugallta, hogy így a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad.
Hát nem ez lenne a mennyország a földön?! Csakhogy mindannyian ugyanazokkal az agyi receptorokkal rendelkezünk. Tehát ha ezeket a tablettákat naponta használjuk, mindannyiunknál ugyanolyan nagy a kockázata annak, hogy idővel függővé válunk, függetlenül attól, hogy hol/miért kapjuk őket, vagy hogy milyen a személyiségtípusunk. Sokan próbáltak engem meggyőzni arról, hogy ők biztonságban vannak: “Velem ez nem fog megtörténni, hiszen én nem tartozom a függőségre hajlamos típusok közé”.
6. Az embereknek azt mondták, hogy az impulzív, figyelmetlen kisgyerekekről és a labilis, robbanékony tinédzserekről ma már tudjuk, hogy ADHD-val vagy bipoláris zavarral küzdenek. A munkából kimerülten hazatérő szülők számára tudat alatt ez kínálta ezt az ellenállhatatlan lehetőséget: Most már törvényesen gyógyszerezhetik le a gyemekeiket: “A fiam sokkal jobban kezelhető, ha beveszi a gyógyszereit”.
7. Az embereknek azt is mondták orvosi bizonyítékok nélkül, hogy az ADHD-s gyerekek agya születésüktől fogva hibásan van bekötve, emiatt megy nehezen nekik a tanulás. Ez tudat alatt egy “kiutat” kínált az elfoglalt szülőknek: “Olyan nehéz volt megtanítani a fiamnak, hogyan viselkedjen. Most már tudom, hogy csak az időmet vesztegetem. A hibásan működő agya egyszerűen nem képes rá.”
A tanárokat hasonlóképpen felmentették az alól, hogy ezeket a “taníthatatlan” gyerekeket oktassák. Ez a megközelítés elsőre remekül működhet. De amikor oda vezet, hogy a gyerekek soha nem tanulnak meg felelősségteljesen, éretten megbirkózni az érzéseikkel vagy az impulzusaikkal, többé nem tanulnak sokat az iskolában, és végül drogfüggőkké válnak: már nem is tűnik olyan jó ötletnek.
8. A betegségmodell által közvetített másik, öntudatlanul csábító üzenet a következő volt: Ha egyszer mentálisan betegnek bélyegzik, kevesebb következménye lesz annak, ha a tettei zavarnak másokat, mivel “a beteg emberek nem tudják kontrollálni a tüneteiket”. Egy bipoláris vagy ADHD címkével kevesebb felelősségre vonás érheti, ha impulzusoktól vezérelve cselekszik vagy kirohanásai vannak. Ha depressziós címkénk van, mások talán toleránsabbak lesznek, ha nem azt tesszük, amit elvárnak tőlünk.
De ha ön nem tudja kontrollálni a saját viselkedését, akkor ki tudja? Irracionális azt állítani, hogy az agyunk irányít – az agyunk mi magunk vagyunk. Lehet, hogy nem mindig vagyunk tudatában annak, hogy miért tesszük, amit teszünk, de ez logikusan megmagyarázható: Indítékaink gyakran a felszín alatt rejtőznek.
9. A pszichiátria szerint a mentális betegek valódi testi betegségekben szenvednek, és bátran küzdenek ellenük. Az ezzel közvetített, tudat alatt vonzó üzenet a következő volt: Ha egyszer diagnosztizálták, megkaphatod azt a figyelmet, szimpátiát és csodálatot, amit a súlyos testi betegek kapnak anélkül, hogy fizikailag beteg lennél.
10. Amikor a pszichiátria azt állította, hogy a depresszió krónikus, rokkantságot okozó betegség, ez (öntudatlanul) csábítóan új módot kínált arra, hogy jogosan lehessen rokkantsági ellátásra jogosultságot szerezni. De ha a depressziós embereknek dolgozniuk kellene ahhoz, hogy ne haljanak éhen, a legtöbbjük azért tenné ezt, mert megteheti. Az agykárosodott stroke-osok nem tennék, mert nem tudnak. Az ADHD-t is rokkanttá nyilvánították. Ez arra csábította a szülőket, hogy orvoshoz forduljanak, és azt mondják: “Szükségem van egy igazolásra, hogy a fiamnak ADHD-ja van, hogy az iskolában kaphasson támogatást”. Ezek nagyban megkönnyítik a gyerekek munkaterhelését, ami viszont enyhíti a szülőkkel szemben támasztott követelményeket.
11. Ez az élethosszig tartó betegség modell egy másik vonzó csalit is bedobott: a lehetőséget, hogy egy megbízható, szülői jellegű felsőbb hatalom egész életen át tartó gondozása alatt álljunk, aki csak segíteni akar az embereken. Mindez csak álom! A pszichiátr is csak ember. Így, mint bármelyikünket, a nagy személyes haszonszerzés vágya arra késztetheti őket, hogy (talán öntudatlanul) megtévesszenek vagy manipuláljanak minket. Végül is, amikor a pszichiáterek elvesztették terapeuta pozíciójukat a szociális munkásokkal szemben, a pszichofarmakológussá (pszichiátriai szerek szakértője) válás mentette meg a nyakukat. Az orvostudomány pedig csak azután vált jövedelmező területté, hogy felkarolta a függőséget okozó gyógyszerek felírását.
Mi teszi lehetővé, hogy az orvosi modell ilyen sokak számára ennyire jól működjön? A fizikai betegségekkel ellentétben a mentális betegségeket nem lehet bizonyítani vagy cáfolni. A DSM szerint az egész a szorongás szubjektív érzékelésén múlik. De ha belegondolunk, akár mentálisan betegek, akár egészségesek vagyunk, nem az összes cselekedetünket az a szükséglet vezérli, hogy valamilyen szenvedést, feszültséget vagy ürességet enyhítsünk?
Nem lehet, hogy így mindannyian úgy érzékeljük magunkat, hogy állandó szorongásban vagyunk, és ezért mentálisan betegek? Én személy szerint még soha nem találkoztam olyan emberrel, akinél ne tudtam volna mentális betegséget diagnosztizálni. Sőt, azt merem állítani, hogy minden embert minden mentális betegséggel diagnosztizálni tudok – még pszichózissal is, hiszen mindannyiunknak vannak rögzült hiedelmeink, amelyek nem a valóságon alapulnak.
Összefoglalva: Ha nyitott elmével mélyen magunkba nézünk, valószínűleg olyan dolgokat fedezhetünk fel, amelyeket nehéz tudomásul venni, mint például az ebben a blogban vázolt motívumokat. Így betekintést nyerhetünk abba, hogy miért hisszük, amit hiszünk, és miért tesszük, amit teszünk. Meg fogjuk érteni, miért ennyire népszerű ez az abszurd orvosi modell, miért gondolják az emberek tévesen, hogy tehetetlenek, és miért hiszik a szülők, hogy a gyerekeik nem tudnak tanulni. Az emberek öntudatlanul kergetik a vágyálmaikat, ez lehet minderre a magyarázat.
Egy pszichiáter régebben azzal adott erőt a klienseknek, hogy az elméjük felfedezésére irányították őket. A páciensek ezáltal kiaknázhatták az önálló gondolkodásra, az igazság keresésére és a megoldások megtalálására való képességüket. De ma már a pszichiáterek ennek az ellenkezőjét teszik. Az okok, amelyek miatt kerülni kell őket, sosem voltak még ennyire érvényesek.
Eredeti cikk: https://www.madinamerica.com/2021/06/modern-psychiatry-allure/
