Az alábbi cikket eredetileg Robert Berezin M.D. amerikai pszichiáter publikálta a Psychology Today nevű online szaklapban.
Nem, nem létezik olyan, hogy ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar). Valahol félúton megfeledkeztünk róla, hogy a gyerekek nagyon sokszínűek lehetnek. Vannak, akik aktívak, mások csendesek; néhányan álmodozók, mások vakmerőek; egyesek szerepelnek, mások megfigyelnek; páran impulzívak, mások inkább tartózkodóak; vannak vezetők és vannak követők; akadnak atletikus alkatok és vannak gondolkodók. Mikor döntöttünk úgy, hogy minden gyereknek egyformának kell lennie?
Manapság a szülőket olyan „szakértők” befolyásolják, akik szerint a gyerekeknek egy meghatározott módon kell fejlődniük mind fizikailag, mentálisan és érzelmileg is. Amint eltérnek ettől az „átlagtól”, ott máris probléma van. A szülőket megfélemlítik, és aggódni kezdenek, hogy gyermekükkel valami baj van. Minden gyermek a maga módján fejlődik, a maga tempójában. Minden gyermek különböző.
A szülők nagyon aggódnak, hogy a kis Johnny vajon egészséges boldog kis husigolyó lesz-e; több lesz-e a súlya a vártnál; vagy másképpen fog kúszni-mászni; vagy nem tud még járni a kijelölt időpontban; vagy nem tud még egyedül WC-re járni (nagyon kevés gyermek nő fel úgy, hogy ezt nem tanulja meg). Minden kanyarban vár egy szakértő, olyanok, akik kijelentik, hogy egy dundibb kisbaba zsírsejteket termel, ami életre szóló testsúlyproblémákat fog okozni – ami ostobaság. Szülők, hagyjátok ezeket a gyerekeket élni, és örüljetek nekik.
Most úgy látszik, rá kell vennünk a gyerekeinket, hogy alkalmazkodjanak egy „normális” viselkedéshez, amilyennek minden gyereknek lennie kell. Ha túl aktívak, adjunk nekik amfetaminokat, ha szomorúak, adjunk nekik Prosacot; ha szoronganak, adjunk benzodiazepineket; és ha már itt tartunk, adjunk nekik antipszichotikumokat vagy lítiumot és más hangulatstabilizálókat. Mégis mi az ördögöt művelünk?
Minden egyes ember egy valódi egyéniség. Nincs két egyforma ember. Még az egyformának látszó ikrek is különbözőek. Mindannyiunknak egyedi vérmérséklettel rendelkezünk. Szeretném itt kihangsúlyozni, hogy vérmérséklet alatt a velünk született temperamentumot értem, nem pedig egy betegséget.
A temperamentumunk magába építi a szülői gondviselést végig a fejlődésünk során. Ezek együtt alkotják sokszínű és csodálatos emberi személyiségünket.
Hogy az ADHD-t megértsük, meg kell vizsgálnunk az emberek vérmérsékletbeli különbségeit, a reakciókészségük mértékét, az őket ért bántalmazásokat, és azon tényezőket, melyekből hiányt szenvedtek, mert ezek alkotják majd a magát a tudatot. Egy tipikus gyereknek – többnyire a fiúknak – aktív temperamentuma van. Könnyen megállapíthatjuk, hogy egy gyermek aktív vagy passzív. Az aktív gyerekek már ülnek, járnak és másznak egészen fiatal koruktól kezdve. Egy aktív gyermek természeténél fogva fizikailag nyilvánul meg és akció orientált. Egy megfelelően szerető környezetben egy felelős vezető szerepét veszi fel.
Mit jelent ez? Egy kifelé forduló gyermek figyelme a környezete felé irányul. Ha elegendő szeretet veszi körül, biztonságban érzi magát mások között. Elnyomó és bántalmazó környezetben hajlamossá válik úgy érezni, hogy mások támadják és kritizálják őt. Az őt körülvevő személyeket látja a támadás, a gyűlölet, a kritizálás eredetpontjának.
Az aktív gyermekre inkább a nárcizmus lesz a jellemző. Működésének alapját mindig saját maga, saját érzékletei fogják képezni, ellentétben azzal, aki mások nézőpontját felvéve cselekszik.
És végül, egy aktív gyermek sokkal inkább résztvevője, mint megfigyelője a dolgoknak.
Tehát mi áll össze ezekből? Egy aktív, kifelé forduló, nárcisztikus, résztvevő típusú gyermek. Megjegyzem, hogy ezen tulajdonságok egyike sem negatív értelemben értendő. Az ilyen tulajdonságokkal rendelkező gyermekekből lesznek a vezetők és az élsportolók. Sok kultúrában az ilyen gyerekek megbecsülik, nem pedig leértékelik. Boldog, energikus felnőttekké válnak. Talán olyan viselkedést mutatnak, mely alapján ADHD-snak nevezhetik őket, de ettől ők még normális gyerekek. Könnyen elunják magukat, sokat szaladgálnak fel és alá, és nem figyelnek sokáig egy dologra, kivéve, ha érdekli őket az adott dolog. Valójában ők a tipikus fiú gyerekek. Lehet, hogy folyton babrálnak valamivel, meggondolatlanok, nem tudnak annyira koncentrálni, de még sincs semmi baj velük.
Olyan környezetben, ahol nélkülözést és bántalmazást kapnak, könnyen elveszíthetjük felettük az irányítást. Gyakran válhatnak ellenségessé, hibáztatóvá és támadóvá. Lehet ez annak a jele, hogy probléma van a családban, amit kezelni kell. Sok család nem szeret ilyesmit hallani, de a „figyelemhiány” azt is jelentheti, hogy a gyermek nem kap elegendő gondoskodó figyelmet a szüleitől.
Amit általánosságban ADHD-nak neveznek, az mindössze csak egy része azon temperamentumok összességének, melyek az emberi létet alkotják. És még ezen csoporton belül is eltérőek lehetnek a vérmérsékletek. Nincs két egyforma gyermek. Ugyanígy, a nélkülözés és a bántalmazás jellemzői is minden gyermek esetében mások.
Bizonyosan jelentkezni fognak tünetek, de ezeket megfelelően kell értelmezni. Ezeket a gyerekeket megfelelően ki kell értékelni, és meg kell érteni, mire van szükségük. Lehet ez egy segítség a család számára. Lehet ez egy nyitottabb osztályterem. Lehet ez egy segítség a tanárok számára, hogy jobb tanárok lehessenek. De egy dolog egészen biztos: Nincs olyan agyi állapot, ami egy ADHD nevű betegséget eredményezne, és ezt nem is tudták még bemutatni soha. És egyetlen gyermeknek sem lenne szabad amfetaminokat adni.
Cikk forrása: https://www.psychologytoday.com/us/blog/the-theater-the-brain/201503/no-there-is-no-such-thing-adhd
Fotó: Designed by Freepik