1953. március 5-e egy egész történelmi korszakot zárt le: meghalt Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, vagy ahogy a világ ismerte: Sztálin. Az Acélember (mert neve ezt jelenti) halála talán nem túl dicsőséges évforduló, mégis alkalmat nyújt rá, hogy tanulságként visszatekintsünk diktatúrájára, és arra is, hogy a szovjet pszichiátriai rendszer hogyan játszott kulcsszerepet rémuralma fenntartásában.
Kevés olyan időszaka van a világtörténelemnek, amely akkora ellenérzést kelt az emberek többségében, mint a Sztálin-korszak. Politikai tisztogatás, diktatúra, az „állam ellenségeinek” gyors eltüntetése – és mindezek egyik jellemző, bár manapság nem eléggé hangsúlyozott eszköze, a pszichiátria.
Könnyen gondolhatnók, hogy – a kommunista rendszer más elemeihez hasonlóan – a pszichiátereket csak kényszerítették az együttműködésre. Ám a pszichiátria ilyetén szerepe és közreműködése a diktatúra fenntartásában nem is annyira meglepő, mint amilyennek elsőre tűnik. A pszichiátriának ugyanis több száz évvel ezelőtti kezdeteitől fogva jellemzője a kényszerítés, a társadalmilag nem kívánatosak eltüntetése. A korai pszichiátriai intézeteknek nem is volt egyéb társadalmi szerepe, mint falak mögé zárni a zavaró elemeket, és bár a későbbiekben e terület rossz hírén azzal igyekeztek javítani, hogy képét mindinkább az orvoslás képéhez közelítették, az elzárás, a kényszerítés sosem szűnt meg a pszichiátria részének lenni – a mai napig sem.
Lenin utódja, a grúz származású szovjet diktátor, aki a maga ízlésére formálta a Szovjetuniót és egész birodalmát átitató személyi kultuszt alakított ki, nem bízta a véletlenre politikai rémuralmát, amikor a pszichiátria szolgálatait vette igénybe bármely “rendszerellenség” gyors eltüntetéséhez, valamely mentális betegség diagnózisát varrva a nyakukba, amely épp elegendő okot szolgáltatott pszichiátriai erődítmények mélyén történő elsüllyesztésükhöz.
Ez a fajta pszichiátriai rémuralom Sztálin halálával sem ért véget. 1967 és 1987 között a Szovjetunióban több mint kétmillió embert tartóztattak le és bélyegeztek politikai okokból „mentális betegnek”, akik aztán „kényszergyógykezelés” címszóval tűntek el a szovjet pszichiátriai rendszer süllyesztőjében.
A politikai pszichiátria hatásától Magyarország sem mentesült. Számos eset került napvilágra (főleg a rendszerváltást követően), amelyek arról tanúskodtak, hogy politikai ellenvéleménnyel nem volt nehéz a zárt osztályra kerülni és a szörnyű kórra „kezelést” kapni. Egy fiatalember, a Vas megyei Mészáros Lajos a 70-es években adott rendszeresen hangot elégedetlenségének. Amikor a rendőrség megjelent nála, választás elé állították: a börtön vagy a pszichiátria. A férfi rosszul választott. A pszichiátriai osztályon számos alkalommal elektrosokkolták, méghozzá altatás, érzéstelenítés nélkül, olyan fájdalmat okozva neki, hogy kínjában maga alá vizelt. Bár néhány hét múlva kiengedték, életét és karrierterveit sikerült teljesen derékba törni.
A pszichiátria ilyen használata azonban – úgy tűnik – nem korlátozódott csupán az elmúlt politikai rendszerre. Ma is felbukkannak esetek, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a régmúlt ellentmondást nem tűrő pszichiátriai rendszerére. Számos példa volt ez elmúlt években is arra, hogy egy családtagot vagy házastársat próbáltak félreállítani olyan módon, hogy pszichiátriára juttatták, vagy gondnoksági eljárást kezdeményeztek ellene.
Egy Magyarországon is működő nemzetközi jogvédő szervezethez fordult segítségért az az esztergomi ügyvéd is, akit pszichiáter felesége juttatott kis híján a pszichiátriára, hogy ily módon szabaduljon meg a férfitól. Egy nap munka után hazaérkezve úgy találta, hogy felesége elköltözött, a lakást kipakolta, a gyerekeket magával vitte, és értesítette a mentőket, hogy férje délután fél ötkor fog hazaérkezni, és öngyilkosságot akar elkövetni, ezért jöjjenek ki érte, és szállítsák a pszichiátriára kényszerkezelésre. Így a férfival egy időben megérkeztek a mentők is, hogy az „önveszélyes őrültet” a pszichiátriára vigyék. Szerencséjére nem egyedül érkezett haza, hanem egy orvos barátja kíséretében, aki a mentősök előtt igazolta, hogy a vádak légből kapottak, így a férfi megúszta a pszichiátriai kényszerbeszállítást.
Egy másik esetben a háziorvos állított ki kényszerbeutalót egy hozzátartozó elmondására alapozva. A férfit így akarata ellenére szállították be, és tartották is ott a pszichiátrián egy teljes hétig, ahol semmi keresnivalója nem lett volna.
Szívderítő volna azt gondolni, hogy a politikai pszichiátria borzalmai már csak a történelemkönyvek hasábjain köszönhetnek vissza ránk. A pszichiátria rendszere azonban ma is lehetőséget adhat emberek eltüntetésére, és életek tönkre tételére.