Fél évszázadnyi kutatás után sem találtak semmilyen kimutatható testi állapotot, ami segítene diagnosztizálni vagy kezelni a mentális zavarokat, mondja a Harvard egyetem professzora. Ennek ellenére a mentális egészségügy ma is a gyógyszerekre fókuszál, és a kórházi elhelyezésekre, ahol gyakoriak a kényszerítések és a testi erőszak. Ugyanakkor azt is kifejti, min kellene változtatni ahhoz, hogy működőképesebb legyen az ellátás.
Vikram Patel, a bostoni Harvard Medical School pszichiáter professzora csapatával együtt arra mutatott rá egy nemrégiben megjelent cikkben, hogy világszerte egyre súlyosabb mentális egészségügyi válság mutatkozik, és a diagnosztikai kategóriákra és gyógyszerekre alapozó megközelítés akadályozza a helyzet kezelését. Immár fél évszázada kutatják a mentális problémák orvosi eszközökkel kimutatható okait, ám minden ilyen irányú törekvés kudarcnak bizonyult.
“Kiábrándító módon 50 év elteltével még mindig nincs egyetlen olyan biológiai eredményünk sem, amely bármely mentális betegség diagnosztizálására alkalmazható lenne, sem egyetlen új terápiás szer vagy célpont a megelőzéshez. Mégis, ez a leszűkítő szemléletű rendszer továbbra is uralkodik, előnyben részesítve bizonyos típusú szolgáltatókat (pl. pszichiáterek), beavatkozásokat (pl. gyógyszerek), ellátási környezeteket (pl. kórházak)…” – írják a szerzők.
ALancet című tudományos folyóiratban megjelent cikk öt olyan irányelvet fogalmazott meg, amelyekkel a globális mentális egészségügyi rendszereket hatékonyabbá és igazságosabbá lehetne tenni.
1. A káros társadalmi környezet megcélzása az egész élet során
Az első elv hangsúlyozza a mentális egészségügyi problémák megelőzésének és a mentális jólét előmozdításának fontosságát a káros társadalmi és gazdasági körülmények – például a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenség – kezelésével. Ezek a tényezők jelentősen befolyásolják a mentális egészséget. Különösen fontos, hogy a gyermekek környezete támogató legyen, és ne legyenek kitéve olyan negatív élményeknek, mint a bántalmazás vagy az erőszak.
2. Az ellátást a személy szükségletei, nem pedig a diagnózisa határozza meg
A második alapelv a diagnózisalapú ellátásról a szükségletalapú ellátásra való áttérés mellett érvel. A hagyományos diagnózisok gyakran nem veszik figyelembe az egyéni különbségeket és igényeket. Ez a megközelítés lehetővé tenné, hogy az adott személy a jelenlegi szükségleteihez igazodó ellátást kapjon ahelyett, hogy mindenkit ugyanabba a kategóriába sorolnánk.
3. A frontvonalban dolgozók képessé tétele a bizonyítékokon alapuló és hatékony beavatkozások nyújtására
A harmadik alapelv a nem szakképzett szolgáltatókat, például a közösségi egészségügyi dolgozókat, tanárokat és hasonló szakembereket is kiképezné, és felhatalmazná, hogy rövid pszichoszociális beavatkozásokat nyújtsanak a területükön. Ennek különösen nagy haszna lehetne az iskolákban, ha az oktatók képesek lennének a gyerekek konfliktusainak kezelésére, így számtalan esetben megelőzhető lenne, hogy a helyzet elmérgesedjen.
4.A mentális egészségügyi ellátás jogalapú szemléletének elfogadása
A negyedik alapelv a megkülönböztetés megszüntetésére és a mentális problémákkal élők emberi jogainak védelmére összpontosít. Ez magában foglalja a méltóság biztosítását, a megbélyegzés csökkentését és a kényszerítés alternatíváinak biztosítását a mentális egészségügyi ellátásban.
„A mentális egészségügy rendszereiben a mentális zavarral élő emberektől megtagadták a méltóságot és az alapvető emberi jogokat. Az emberek nemcsak azért vonakodnak segítséget kérni a pszichiáterektől, mert a korlátozott orvosi keretek nem illeszkednek a mentális betegségek személyes értelmezéséhez, hanem azért is, mert a mentális egészségügyi ellátást régóta a kényszerítés, szabadságkorlátozás és a túlzott mértékű gyógyszeres kezelés jellemzi” –írják a szerzők.
5.A megélt tapasztalatokkal rendelkező embereknek az ellátórendszer középpontjába helyezése
Az utolsó alapelv hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a megélt tapasztalatokkal rendelkező embereket bevonják a mentális egészségügyi ellátás minden aspektusába. Az ő meglátásaiknak és tapasztalataiknak kell alakítaniuk a mentális egészségügyi szolgáltatások tervezését, végrehajtását és értékelését. Ez a személyközpontú megközelítés biztosítja, hogy az ellátás összhangban legyen azzal, ami a közvetlenül érintettek számára a legfontosabb.
Vikram Patel professzor ezeken felül egy igen meglepő dologra is rámutat:„Egyetlen olyan mutató sincs, amely átfogó értékelést nyújtana a mentális egészséggel kapcsolatos különféle meghatározó tényezőkről és eredményekről.” Vagyis gyakorlatilag teljes egészében követhetetlen az, hogy milyen hatásfokkal működik a mentális egészségügyi rendszer, így abban sem lehetünk biztosak, hogy a jelenlegi kezelési módok meggyógyítanak-e akár egyetlen embert is évente, vagy sem.
A szerzők ezzel az üzenettel zárták cikküket: „Amire most szükségünk van, az annak elfogadása, hogy az eddig megszokott módon nem fog sikerülni, és hogy minden országnak el kell köteleznie magát ezen átalakító jövőkép mellett, és be kell fektetnie ezen elvek tervezésébe, végrehajtásába és folyamatos értékelésébe, ha el akarja érni a mentális egészségügyi állapotok népességszintű terheinek csökkentését.”
