Volt idő, amikor a gondoskodást a szülőkről és nagyszülőkről a közösség, az egyház vagy a család látta el. Napjainkban az idősekről való gondoskodást gyakran szociális otthonok vagy idősotthonok végzik. Abban bízunk, hogy itt profin képzett alkalmazottak látják majd el idős hozzátartozóinkat úgy, ahogyan mi gondoskodnánk róluk.
A szociális otthonok és az idősotthonok valósága azonban gyakran messze esik attól a szépitett képtől, amely a kommunikáló, társasági életet élő, érdeklődő idős hozzátartozók életét mutatja idilli környezetben. Amikor Wilda Henry 83 éves anyját, Cecilt, szociális otthonba vitte, a hölgy „ugyanúgy sétált be, mint Ön vagy én tettem volna.˝ Két héten belül, miután felírták a Haloperidol nevű pszichiátriai szert, Cecile beszéd helyett csak gagyogott, folytonosan nyáladzott, hevesen rázkódott és nem tudta kontrollálni a bélműködését. A dózist, mint később kiderült, a javasolt mennyiség százszorosára emelték. Egy orvos megállapította, hogy a Haloperidol túlzott használata okozta a tüneteket, ahogy a maradandó májkárosodást is.
Napjaink intézménybe zárt idősei – tisztelet a kivételnek – engedelmesnek, csöndesnek, mintegy sivárnak tűnnek, egyfajta élettelenséget láthatunk rajtuk, esetleg kifejezéstelen tekintettel, befelé fordulva, visszahúzódva néznek maguk elé. Ez a kép a gyógyszerek – esetleg elektrosokk (ECT) – és a fájdalmas vagy lealacsonyitó kezelések – vagy akár azok kilátásba helyezésének – következménye. Mindez elsősorban abból fakad, hogy az elmúlt néhány évtizedben a pszichiátriát széles körben bevezették az idősek kezelésébe.
